Amszterdam - Budapesti Negyed 55. (2007. tavasz)

GEERT MAK: A morális pánik

a máshonnan érkezettekkel, akkor az épp a gondoskodó állam végét jelentheti. A nyitottságot, a tengermenti kereskedő ország e lényegi sajátosságát egy új fundamentalizmus fenyegeti, amely épp a nyitottság révén jelenhetett meg az országban. És ugyanígy a tolerancia, amint arra az Égető Kérdések című előadássorozat keretében 1985 májusában Ed vanThijn polgármester rámutatott, meg is fojthatja a toleranciát. Szembesültünk ezekkel a súlyos dilemmákkal, de éveken át kikerültük őket azzal, hogy tabuvá tettük a „bevándorló" szót. A döntéshozók és a média, saját jobb meggyőződésük ellenére, olyan fogalmakat használtak, amelyek az átmenetiséget hangsúlyozták, olyan szavakat, melyek a „nem belegondolni", az „elhalasztani", „a forró kását kerülgető macska" szinonimái voltak. A bevándorló mint sima szomszéd, a bevándorlás mint elkerülhetetlen, sőt szükséges jelenség, az elvárások, melyeket minden normális társadalom megfogalmaz a bevándorlókkal szemben, a mindezekkel járó nyílt konfliktusok, ezek mind-mind tabutémák maradtak. Ehhez járult még a vakság eg)' másik formája. Csoportokban gondolkodtunk és nem volt szemünk a csoportokon belüli egyes emberekre. A bevándorló a Másik, sőt néha maga a Gonosz, semmi más. Ügy beszélünk „a" bevándorlókról, akiknek „most már aztán tényleg", „kivétel nélkül" be kell iratkozniuk a beilleszkedést segítő tanfolyamokra, hogy észre sem vesszük, a bevándorlóknak különböző fajtái és típusai vannak. A nyugdíjas török munkások mellett ott vannak az amerikai üzletemberek, a spanyol diákok mellett a marokkói falusiak, a szomáliai menekültek mellett az orosz orvosok. Hány politikus fogja fel, hogy a város központjában és déli részén élő lakosság negyede Amerikából, Japánból és más gazdag országokból érkezett bevándorlókból áll, és Amszterdam összlakosságának majdnem tíz százalékát teszi ki? Ráadásul, amikor marokkói, török, suriname-i és más identitásról beszélünk, tíz esetből kilencszet a felnőtt férfiak identitására gondolunk. A nők és a gyerekek identitásáról megfeledkezünk, mert nem ők határozzák meg a kultúrát, ők csak a tolerancia árát fizetik meg. Ügy beszélünk családegyesítésről, hog>' közben fel sem fogjuk, milyen meghatározó tényező benne a kényszer. Aíondhatni el se jut a tudatunkig, hogy a bevándorló országokból származó mohamedán nő és gyermek többsége a férj, illetve apa engedélye nélkül sohasem mehet sehova. „Nyelvi elmaradottságtól" beszélünk, de nem tudatosítjuk magunkban, hogy ez egyet jelent a rabsággal, különösen a nők esetében, mert az írás és az olvasás képezi a kommunikáció, az önmegvalósítás és a szabadság bátmely formájának alapját. Sokat beszélünk a „szülőhazából hozott házastársról", de nem akarjuk tudomásul venni, hogy az efféle kikényszetített kapcsolat sok mohamedán és hindu világból származó lány