Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Épül, fogy, olykor pedig omlik

a hőségtől, már akkor leszögeztem: inkább a fortyogó aszfalt és a fonnyadó lomb, mint a városi tél. Meggyőződésem, hogy nincs rondább dolog, mint latyakkal övezett, piszkos hókupacokat kerülgetni, a fél nyolcas virradat és a négy órás alko­nyat közötti áthatolhatatlan szürkeségben bóklászni, állandó lámpafény­nél. Ennél már csak az rémesebb, hogy december van, a Mikulás lihegve ka­paszkodik fel a panelházak rücskös betonján, és közben zuhog az eső. Fél órája, amikor még nem volt ilyen reménytelen, sarkvidéki sötétség, ki­néztem az ablakon. Az ötödik emelettől még ragyogó időben is felejthető panoráma tárul az ember elé, a meghitt óbudai utcácskák helyén pöffeszke­dő ázott betonszörnyek riasztóan csúfak tudnak lenni. Fél órája, amikor kinéztem, szinte kézzel fogható volt a kosz - a város kö­tésig állt a nedves, füstös, szürke mocsokban. Ilyenkor mindig nagyon saj­nálom az unokahúgomat, aki nekem pont derékig ér, és a napi óhatatlan sé­ták során - óvodába be, onnan ki - még egy felnőttnél is jelentősebb mennyiségű ólmot, bonyolult képletű nyomelemet gyűjt össze a tüdejé­ben. A nagymamám sem szellőztet már a megszokott alapossággal, talán egyszet felnézett Ferenc körúti házunk homlokzatára, és meglátta: pont az. ő ablaka felett, a második és harmadik emelet között válik el a fekete és a szürkésnarancssárga sáv egymástól. Pedig gyerekkoromban még a legked­vesebb szórakozásaim közé tartozott a nagyival könyökölni az ablakban, ki­beszélni a lent sétálókat, számolni az autókat. A helyzet azért mégsem reménytelen. Anyámat a minap felkereste egy közvélemény-kutató, akit a főváros küldött. Szombat délelőtt volt, anyám a végén persze elfelejtette megfőzni a velős csontot, hiába fentük rá a fogun­kat. A család mégis elégedett, mert több visszatérő kérdésben is megüzen­hettük a Demszkynek, hogy már nem kapunk levegőt. Most várjuk a választ. Egy időben célcsalád voltunk. Ez azt jelenti, hogy kidobott minket a számí­tógép, és onnantól kezdve a legváratlanabb pillanatokban felhívtak valame­lyikünket, és megkérdezték, mit gondolunk. 1987-ben, amikor Budapestet betemette a hótakaró, és elnémult minden telefon, csak egyetlen hívás tu­dott befutni hozzánk. A közvélemény-kutatók voltak, engem kerestek ­pesti egyetemista hajadon, 165 centi -, s kérdezték, szerintem lehetett-e számítani a hóra.

Next

/
Oldalképek
Tartalom