Budapest a Népszabadságban, 1992-2003 - Budapesti Negyed 49. (2005. ősz)

Házak, utcák, terek, boltok, lakótelepek

- Fogja meg, itt a szék. karfája - szólal meg. Megérintem a karfát, tapogatom az ívét, de képtelen vagyok azonnal felfogni, bemérni, hogyan is helyezkedik el a szék, hol az ülőke. Végre sikerül leülnöm, végigcsúsztatom kezem az asztal szélén, csak az biztos, hogy ülök, és nem estem el. A társaság tagjai fegyelmezetten várnak a pincérre, aki őket is leülteti sorban. Megérintjük egymást, feltérképezve, ki hová került. Kapunk evőeszközt, de az üdítővel még nem kísérletezünk. A levesestányért kötbetapogatjuk, felmérve, mekkora. Ez a feladat még viszonylag egyszerű, furcsa, de az ember még így is azonnal megtalálja a saját száját. Különleges képességeinkről bizonyosodhatunk meg. Nem látom, nem hallom, mégis megérzem, hogy áll mellettem valaki. Es tényleg, Gyuri pincér lépett nesztelenül mellém. Még csak belekóstoltunk az ő világába, máris ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennünk. Eleinte félve, bocsánatkérően faggatjuk, de aztán felbátorodunk őszinteségén, nyíltságán. Szívesen beszél magától, magukról. Elmondja, hogy néha még színesben álmodik, mert a színekre még emlékszik, bár 18 évesen vakult meg teljesen. Azt viszont nem tudja, hogyan álmodnak azok, akik sohasem láttak. Ők is megpróbálják elképzelni a színeket, például a bársonyt puhasága, finomsága miatt pirosnak vélik. Azt is elárulja, hogy a vakok nemcsak jól tapintanak, hanem a homlokukkal is „látnak". Ezért képtelenek például sísapkában járni, sőt többnyire a szemüveg is zavarja őket. Az esernyő meg a legrosszabb dolog, mert bura alatt érzik magukat miatta. A szemüvegről jut eszembe, hogy megkérdezzem, miért tartja nyitva az is a szemét, aki nem lát. Pincérünk szerint azok vannak így vele, akik valaha láttak. Ösztönös dolog: a felébredő megvakult ember évtizedek múlva is kinyitja a szemét. Közben a főétel is megétkezik, bundás csirkemell paradicsomos rizzsel. Fia eddig esetleg egyszerűnek tűnt is az étkezés, most mindannyiunknak megváltozik a véleményünk. Van, aki csal a sötétben: kitapogatja, mit hol talál. Azért többnyire igyekszünk becsületesen végigjátszani ezt a különösjátékot. Hát igen, bekövetkezik, ami elkerülhetetlen, hogy egyre többszörjut eszembe: nekünk csak játék, nem mindennapi élmény bekukkantani a vakok világába. De szimpatikus pincérünk és társai számára ez a sötét, kizárólag hangokra, illatokra és kitapintható dolgokra korlátozódó világ az élet. Apropó, hangok. Az egyetlen baleset az ásványvíz kitöltésekor ér. Nem hallom ugyanis, folyik-e a pohárba. Nosza, megbillentem az üveget, és máris túlcsordul, alaposan eláztatva az asztalt. Apróság, még mulatságos is ez a sutaság. De az már egyáltalán nem vicces, amikor - mint pincérünk meséli — nekimennek az utcán valaminek. A gödröket nem mindenütt kerítik kör-