Pest-budai útikönyvek - Budapesti Negyed 45. (2004. ősz).

ÁGAI ADOLF Porzó tárcza-levelei (1877)

- Hová, melyik kávéházba menjünk reggelizni? - Kávéházba? ismédé kecses duzzogással bájos kalauzom. Tán csak nem akar megsérteni bennünket? Az idegen, ha Pestre kerül, családi körben reggeliz, ebédel és vacsorál; minden család szívesen fogadja s meg volnának sértve, ha fizetni akarna. Ez az egyetlen ami ős Magyarhont juttatja eszembe, mint amilyen a vasutak előtt volt még. Eközben folytonosan kalauzom oldalán haladtam. Fényes házba léptünk, egy kis szobácskába nyitottunk, s a következő perczben láthatatlan gépezet szelíden emelt föl a második emeletbe, mialatt vidám zene szolt, mely kétségkívül jeladás volt arra nézve, hogy idegen érkezik. Én istenem! Ezer év előtt még a Hungária-hotelben mind csak tervezték az emelőgépet, anélkül, hogy valaha elkészülhetett volna s ma minden házban van ilyen. Hogy kiléptünk, egy csomóban láttam együtt a szeretetreméltó családot: apát, anyát, két fiút s négy leányt, kik a régi, kedves »isten hozta nalunk!« üdvözlettel fogadtak. Azonnal a reggeliző terembe vezettek s oly dolgokat etettek meg velem, miket sohasem láttam, sohasem hallottam. S én ettem, mint eszik az ember, ha ezer év óta nem evett. Azon kérdésemre, hogy a hölgyek miért vannak utazó toiletteben, azon meglepő választ nyertem, hogy ebéd után kéjvonattal Grönlandba utaznak, megcsodálandók az ottani jáczint-virányt s a Iegidősb lány vőlegényével, egy fiatal szamojéddal találkozandók, ki a malagai és tokaji szőlő művelését honosítá meg Spitzbergában. A papa szivarral kínált meg s lakásán áthaladva, dolgozószobájába nyitottunk, hol művészien faragott ébenfa-állványon ezüstös föliratokkal díszlő harmincz vagy negyven porezellán szelenczc volt egymás mellé állítva. - Gyógyszerész vagy vegyész ön? kérdem házigazdámat. -Oh nem, feleié; de én az érzés embere vagyok s míg más pinczébe vagy padlásra rakja őseit, én magam köré gyűjtöm. 1 logy is tetszett mondani? kérdem oly ostoba képpel, hogy csak az ezer évvel később született magyarnak finom modora nem engedé, hogy a szemem közé nevessen. - Áldom a jeles dr. Haméleget, viszonzá ünnepélyesen, ki hatszáz év előtt végre kivitte, hogy a temetkezések szűnjenek meg. A sírkertek nem fosztják meg többé a földmívelést ezer meg ezer holdtól, az ipart töménytelen sok nemes fától, hogy a földben engedjék elrothadni a testeket, melyek a léget és vizet ártalmas miazmákkal töltik el. Fiatszáz év óta a holttestet vegytanilag bontják szét, a megmaradt bonthatatlan elemeket pedig tetszés szerint réz, ezüst, porezellán vagy arany szelenczékbe teszikel; ezeket aztán légmentesen elzárják, az illető nevét, korát s a halál napját kívül fölírjuk s ily módon a legkisebb szekrényt is családi sírbolttá lehet átváltoztatni.