Budapest metamorfózisa - Budapesti Negyed 14. (1996. tél)

A VOLT ÉS A VAN - WILHELM DROSTE A tanácstalanság metamorfózisai

Budapest lendületének megfékezésében azonban ennél is nagyobb felelősség hárul provincializálódott életkedvű és -energiájú lakóira. Ezek az energiák tagadhatatlanul rendkívül különbözőek voltak a múltban, hordozóik mégis találkoztak abban a bizonyosságban, hogy elmondhatatlanul izgalmasabban, sikeresebben, különlegesebben, szorgalmasabban, felelősségteljesebben, kalandosabban, szabadabban, nagyvonalúbban, kedvesebben... röviden és tömören: összehasonlíthatatlanul boldogabban élhetnének, ha végre szabadon engedhetnék őket. A város lakóinak nagy része a lehetetlenek felszólító és kijelentő módja közepette is megőrizte a feltételes módot, a lehetségesben való gondolkodás és megérzés képességét. Ez a szellem őrangyalként védte az embereket, akiknek identitása összeroppant volna ama megmentő bizonyosság nélkül, hogy kívánságaikban és szándékaikban messze a valóság fölött állnak. A személyes fölény érzése a minden béklyót és akadályt kipécéző káromkodások ízletes kavalkádjában kapott hangot. Ezeket a béklyókat és akadályokat újra és újra kizárólagosan felelőssé lehetett tenni az önmegvalósítás katasztrofális tökéletlenségéért. A világ általános szidásának rítusa megbízható metafizikával látta cl a magyar fővárost. Végső soron nem volt ez más, mint kissé valóban különös formája az imádkozásnak, amellyel minduntalan arra kérték az égieket, hogy ne fosszák meg kozmikus kegyüktől ezt a helyet. Az istenek kedvüket lelték a szemérmetlen imákban, és megtették, amit megtehettek. Mindenekelőtt ajándékba adták az öntudat sajátságos, tudat nélküli formáját. Budapest az ellenzékiség és a különállás városa lett, amely nem korlátozódott szűk politikai körökre, hanem az egész település szellemét feltöltötte életenergiával. Az utóbbi évek válságba sodorták a tagadással stabilizált öntudatnak ezt a formáját, és vele együtt a város metafizikus megalapozottságát. Korábban kinek-kinek megvolt a maga titkos mennyországa, ám az egyszer csak alázuhant a földre, és hétköznapi stresszé változott. Most a váratlanul, rajtaütésszerűén beállt szabadság viszonyai közepette kell helytállni, ám ez a szabadság semmiképpen sem azonos az egyéni vágyak elérhetetlen csúcsaival, sokkal inkább kész oktatási célként importálták, hogy sikeresen és gyorsan internacionalizáljon. A személyes vágyak sokszor koloncként akadályozzák a tanulási folyamatot, és sutba kellene őket hajítani, ám oly szervesen összenőttek az egyéni identitással, hogy öngyilkossággal érne fel lemondani róluk. 1989-ben, a nagy váltás évében, amikor a lehetőségek világa végre valahára csodával határos módon megvalósulni látszott, szinte senki sem hitte, de még csak nem is gondolt rá, hogy ez a váltás fájdalmas folyamatot hoz majd magával. Az ügyes engedetlenség begyakorolt művészete helyett nagy hirtelen az alkalmazkodóképesség lett az életrevalóság legfontosabb erénye. Amíg korábban egyfajta népsport volt például, hogy évekig tartó orosz tanulás után senki sem tudott egyetlen szót sem oroszul, addig most intenzíven, a lehető leghamarabb valós angol és német nyelvismeretre kell szert tennie annak, aki nem akarja lekésni saját csatlakozását az egyéni sikerhez és az országét a civilizált