Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Gajáry István: A pesti tanácsi vagyonleltárak 1702-1848

felvételt. Úgy tűnik tehát, hogy a leltárkészítés kötelezettségének főleg kiskorú örökösök esetében tettek eleget. Az egyéb esetek magas arányszáma több okra vezethető vissza: az öszszeirást szükségessé tették az örökösök közti viták, de a végrendelet is kiköthette a leltározás kötelezettségét.

30 Az eljárás, leltározás persze nem volt ingyenes, a hátramaradóknak meghatározott dijat kellett fizetni a munkáért. E dij - ha a leltárban feltüntették, - a passziva oldalon szerepel, azaz nem közvetlenül az örökösöket, hanem az örökséget terhelik meg vele, ezzel is fenntartva az osztály arányosságait. A dijak összege az idők folyamán jelentősen változhatott, de a pesti tanács vonatkozó előírásai nem ismeretesek előttünk; Budán, egy 1730ban rögzített díjszabásban a következő tételek szerint szerepeltek: "Az előzetes tanúvallatásokban kihallgatást folytató tanácsbeli személynek 1 Ft 30 xr, a mellérendelt kancellistának 1 Ft, ugyanez a dij fizettetik naponta, a hagyatékok számba vételekor".

31 Ez a rendelkezés már arra is felhívja a figyelmet, hogy az eljárási dij nem rokonitható a mai idők illetékével, hiszen az előbbi összeg közvetlenül az eljáró tisztviselőket illette meg. 1759-ben császári rendeletre megkísérelték a szabad királyi városok eljárási dijait is egységesíteni,

32 ez a rendelkezés a leltározásért napi 1 Ft-ot biztosított fejenként, s miután a leltározásra fordítandó idő a vagyon nagyságától függött, a dij is ennek megfelelően alakult. Ezen összeg kifizetése - kiskorú örökösök hiányában - nyilván a családnak is megérhette, ami arra utalt, hogy ezen hagyatékok - saját társadalmi szintjükön belül - jelentősebbnek mondhatók voltak, vagy az örökösödési osztály kapcsán keletkezett vita miatt vált a jogbiztositás fontossá az új birtokosok számára. Összesen 93 olyan eset volt, amely - bár mindennapos, - különleges eljárásnak tekinthető. A felmenők és az oldalági örökösök többnyire nem a városban laktak, igy a tanácsnak azok illetősége szerinti igazgatáson keresztül kellett eljuttatnia a vagyon ellenértékét, ritkán magukat a vagyontárgyakat; figyelembe véve a város nagy kereskedelmi forgalmát, számuk az itt feltárt eseteknél magasabb lehetett. Az idegenek esetében természetesen mindenkor indokolt lett volna a leltározás, de pl. az átutazók vagyontárgyai sokszor összefoglalhatók voltak szabályos leltár felvétele nélkül - egy néhány soros levélben is.

33 A leltárak felvételi idejét szemügyre véve a következő képet kapjuk: a feltárt 664 leltárból 16 db keletkezett 1785-ben, vagy korábban, 51 db 1801-ben vagy később, s a túlnyomó rész (89,9%, 597 db) a vizsgált időszakon belül. A 10%-os eltérésére már utaltunk korábban is, de ez igazán érzékletesen megragadhatóvá akkor válik, ha összehasonlítjuk ezen számokat a korábbi, 3 éves időszak adataival, bár ott nem vizsgáltuk meg külön az időeltolódást. A három év alatti időszakra vonatkozóan 91 leltárt vizsgáltunk meg: a nagyobb időkörre szóló feltárás során azonban mindössze 82, ezen időszakban keletkezett öszszeirást találtunk, bár nem feledkezhetünk meg a 16, korábban készült inventáriumról sem, a növekedés azonban igen csekély. Az 1786-1788 években átlag kb. 30 leltárt találtunk, amely szám a másfél évtized végére 40-re emelkedett. Ennek oka lehetett a halálozások számának változása (nagymértékű beköltözések, stb. miatt), de az sem zárható ki, hogy a halottak 8%-ot meghaladó része után készült inventárium: mindez már alaposabb demográfiai vizsgálatot igényelne. A vizsgált időszak elején - a két, külön számított adatsor alapján - feltételezhetjük, hogy a haláleset és leltárfel-