Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)
politikai hibái. A párt politikáját nyiltan birálni azonban nem lehetséges - valószínűleg nem is állt Örkény szándékában, ezért a következő elméleti konstrukciót állította fel: "Lehetséges, hogy a történelem egyes rövid korszakaiban, amikor a párt mozgása gyorsabb, mint a nemzet fejlődni tudása, s a kettő közt tempóveszteség áll be, a költő és az iró drámai, sőt tragikus helyzetbe kerül. Olyan helyzetbe azonban - úgy érzem - nem kerülhet, ho gy párt- hüsé g e a né p től elszakíthatná." (Kiem. tőlem - R.M.J.) A gondolatmenet indítása elviszi Örkényt a végső pontig, ahol, ha megáll, logikusan következne a "szolgálat" felmondása, s a párttal való, minden történelmi igazság ellenére való szembefordulás. A cikk azonban őrizkedik a fenti következtetés végigvitelétől, ehelyett egy kettős elkötelezettség követelményét állítja fel: "Le gyen ( az iró a j övőben - R.M.J.) - s ez az én vé g ső következtetésem - a p árt küldött j e a népben, s a nép szószólója a párt előtt." A történeti-nemzeti hivatás és a párt szolgálatára való elkötelezettség kettőssége tehát egy sajátos, kétfelé kötött és mégis független szerepet ruház Örkény szerint az irodalomra. Mindez szemléletesen a következő, tagadhatatlanul váteszi képben jelenik meg: ".. .ha a jövőben - amit nem kívánok - megismétlődnének az elmúlt évek jelenségei, ...mi irók ott állnánk e nyaktörő szakadék fölött, fölötte (kiem. a szerzőtől - R.M.J..-) ismétlem, sem az egyik, sem a másik oldalán, fölötte, mint a hid, a palló, mint az irott szó eltéphetetlen vezetéke népünk és pártunk között." A "fölött-állás" kétségkívül politikai szerep igényét jelentette, hiszen egyfajta politikai helyzet kialakulását feltételezte szerzője. És bár erre a későbbiek folyamán utalás nem történt, annyi előrebocsátható, hogy 1953 és 1956 között a politizáló magyar irók (akiknek többségét a párttagok, az Örkényhez hasonló "szolgáló" irók tették ki) az Örkény István által kifejtettek alapján állva, kis túlzással ezzel az "ideológiával" próbáltak sajátos politikai szerepet játszani. A későbbi fejlemények rámutattak az Örkény-féle felfogás azon gyengéire, amelyek már megszületése pillanatában jellemezték azt. Nem a párthüség és a szuverén alkotói személyiség szükségszerű ellentmondására gondolunk elsősorban, bár a "program" alapvető törekvése volt e kettő új módon való összeegyeztetése. Ez az egyeztetés azonban a nemzeti hivatás történeti és nagymértékben etikai jellegű viszonyát egy politikai kötődéssel párosította. Más alapról, mint romantikus idealizmusról ez nem volt lehetséges, de a morál és a politika ellentéte ettől még fennállott. Szembeötlő vonása Örkény írásának, hogy elmegy egy kettősség felismeréséig, de tudni sem akar a vá lasztásnak akár eshetőségéről sem. Márpedig akár a "morális oldal" nagyobb nyomatéka, akár a politikai oldal nagyobb fokú tudatosítása elvezethetett - még a kiélezett körülményekről nem is beszélve - a választáshoz, s ki is kényszerithette - ki is kényszeritette - a döntést, amely az adott helyzetben természetesen politikai döntés lett. Mondani sem kell, mennyire igaztalan volna Örkény István őszinte erőfeszítéseit egy mély belső válság megoldására harmincnál is több év távlata és tapasztalatai alapján birálni. Alapos elemzése és természetes következetlenségeinek megértése nélkül azonban nem lenne érthető Örkény és társai szerepe a következő három esztendő eseményeiben. Mielőtt az Örkény István cikke körül kibontakozott vita elemzésébe fognánk, néhány szóval érzékeltetni kell az irodalmi közélet 1953 őszi hangulatát. Ezt ugyanis az irói önvizsgálatok mellett más ügyek is legalább akkora izgalomban tartották, mint amelyet Örkény irása kiváltott. Első helyen kell
