Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Rainer M. János: A szolgálattól az elkötelezett kritikáig (Irodalom és politika 1953-54-ben)

említeni az irói országjárások eredményeképpen született riportok, útinaplók, versek, novellák, szociográfiák ügyét. Ahogyan már utaltunk arra, 1953 kora őszén a kormányprogramot követő intézkedések szerint lehetővé vált a parasztság számára a termelőszövetkezetekből való kilépés. Ez az esemény, de általában az agrárpolitika korábbi gyakorlatának birálata és az új irányvonal alkalmazásáról való első tapasztalatszerzés lehetősége vonzott számos irót az ország különböző részeire. Az utazásokra az írószövetség is megbizást adott.

42 Tapasztalataikról az irók vitaüléseken

43 számoltak be az írószövetségben 1953 novemberében. Tulajdonképpen most bontakozott ki az első olyan vita, amelyet nem a korábbi gyakorlat, a felülről való megindítás határozott me

g. Sajnos az írószövetségi vita jegyzőkönyveihez - oly sok más, későbbi jegyzőkönyvvel együtt - nem sikerült hozzáférni. Az irodalmi sajtóban azonban megjelent a felszólalások, a beszámolók egy kisebb része, amelyekből (kiegészítve néhány visszaemlékezéssel) néhány következtetés azért levonható a vita menetéről, amely egyébként teljesen összefonódott az Örkény-cikk körül kialakult polémiával. Szembeötlő, hogy a falujárásban részt vettek nemcsak népi, de hagyományosan urbánusnak számító irók is, mint pl. Déry Tibor és - a fiatalabbak közül - Kuczka Péter. Ahogyan a bevezetésben érintettük, az 1948 után kialakuló irodalmi életet egyfajta csonka egység jellemezte, amely az "irodalomban maradt" Íróknak a politikai vezetést elfogadó konszenzusán alapult. Ezen belül természetesen a magyar irókat tradicionálisan megosztó ellentétek informálisan, sőt olykor-olykor a felszínre törve, tovább éltek. Ezek sorában a legfontosabb az urbánus-népi ellentét. Mindkét "tábor" jelentős veszteségeket szenvedett 1944 és 1949 között, ám jelentős csoportok illeszkedtek bele az új kurzus irodalompolitikájába. Az 1948-49-es fordulat a régi keletű politikai és esztétikai ellentéteket tulajdonképpen időszerűtlenné tette egy időre, hiszen a fentebb emiitett "beilleszkedés" tekintetében legfeljebb fokozati különbségek állottak fenn. A népi csoport számos tekintélyes képviselője hallgatni kényszerült (Németh László, Féja Géza, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Kodolányi János), illetve emigrált (Kovács Imre, Szabó Zoltán), más, idősebb tekintélyes tagjai viszont jelentős pozíciókat kaptak parvas József, Veres Péter). Az urbánusok hasonló megoszlása némileg a generációs választóvonal mentén következett be. Idősebb képviselőik közül sokan a háború áldozatai lettek, 1945-48 között emigráltak, vagy teljes (önkéntes vagy kényszerű) hallgatásba burkolóztak. A fiatalabbak viszont számosan csatlakoztak a Kommunista Párthoz, s ennek révén jutottak hasonló pozíciókhoz. A felszíni politikai konszenzus alatt viszont a népi-urbánus ellentét más, személyi és származási gyökereiben tovább élt. Érdekes módon 1953 őszén az ellentétek kiéleződését a leginkább várható területen, a szociografikus országjárások nyomán megjelent irások vitájában kevéssé

, szinte alig vehetjük észre. A falusi politika hibái ti. anynyira szembeötlőek voltak, hogy itt komoly vitát kezdeményezni nem volt lehetséges. A vita az ábrázolás miként

je és a kiút keresése terén lobbant fel és ezen a ponton már szorosan kapcsolódott Örkény István esszéjéhez. A népi-urbánus vita esetle

ges fellobbanásainak eshetőségére mindazonáltal figyelmeztetett az Uj Hangban Szabó Pál és a Sztálin-dijas Nagy Sándor polémiája.

44 Szabó Pál érdeme, hogy talán elsőként igyekezett a parasztsággal szembeni gazdasági, politikai visszaéléseket rendszerezően feltárni, megjelölve az okokat, keresve a kiutat. írása egyszerre volt irói önvizsgálat és szociografikus leirás a parasztsággal szembeni túlkapásokról. O is azt a kér-