Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

Szántó Ferenc: Előszó ürügyén a levéltárosi hivatásról, feladatainkról

amelyek tudományos megmérettetésére és közreadására inkább hivatottak a történész szakmai folyóiratok. Ezzel korántsem kivánjuk azt deklarálni, hogy a levéltári közleményekből, évkönyvekből ezután száműzni kell a történettudományi feldolgozásokat, tanulmányokat. Történeti feldolgozásoknak mindenkor helye kell legyen a levéltári kiadványokban is, de ami a tematikai arányokat illeti, lehetőleg kisebb terjedelemben, mint ahogy azt mostani kiadványunk prezentálja. Az intézmény vezetői, mint felelős kiadók, kétségkívül hatékonyan járulhatnak ahhoz, hogy a levéltárosok körében a frusztráltság érzése és a szakmai identitás zavarai csökkenjenek és nőjön a speciális levéltári tevékenységekhez kötődő feldolgozó munkák s ezt nyilvánossá tévő szakmai publikációk anyagi, erkölcsi elismerése, a szakma gondjait és figyelemre méltó eredményeit igényesen megfogalmazni tudó levéltárosok tudományos rangú közmegbecsülése. A felelős kiadói jogosítvány ugyanis, ha azt célszerűen érvényesitik, az egyik leghatékonyabb eszköz lehet abban a nemes küzdelemben, amit levéltárosaink legjobbjai hivatásszeretetből, e szakma társadalmi presztízsének növelése, tudományos rangjának elismertetése érdekében vivnak. Kérdés: vajon mi, levéltár vezetők jól éltünk-e illetve élünk-e ezzel a jogosítvánnyal? Eléggétudatosult-e bennünk, hogy ezzel a jogosítvánnyal már most többet tehetünk az egészséges levéltárosi szakmai identitástudat megerősödése érdekében, mint akár a legjobban megszervezett sajtókampány vagy szakmai vitacikk sorozat? Az az érzésem, hogy még nem. A Fővárosi Levéltár Közleményeinek mostani kötete legalábbis nem azt mutatja. Es elsődlegesen nem azért, mert a felelős szerkesztő és a kiadó tudatosan igy kívánta. A kötet egészében sajátos tükörképe annak az általánosan érvényesülő szemléletnek, amely ma még ösztönösen hátrább sorolja a levéltártudományt a történettudománynál, rangosabbnak tekinti a történész tevékenységét a levéltárosénál. Kiadványunknak ilymódon egyik hasznos tanulsága lehet az, hogy a maga módján, megjelenésével tudatosította tudományos, szakmai közvélekedésünk értékorientációs zavarait, és persze azt is, hogy e zavarok csökkentése érdekében éppen a Közlemények későbbi köteteinek lehet, majd nem lebecsülendő szerepe. Levéltáros példaképek A levéltáros hivatástudatról folytatott eszmecserékhez szólhat hozzá a maga, nagyon is indirekt módján e Közlemények két irása is, nevezetesen Nagy István visszaemlékezései és a Kovács Lajos életéről és levéltári működéséről szóló irás. Mindegyikben fontos üzenet rejlik az ifjabb levéltáros nemzedék számára. Az a levéltárosi, emberi magatartás ugyanis, ami ezen írásokból kibomlik a ma levéltárosai számára sem tanúiság nélkül való, de fogalmazhatnánk úgy is: példaértékű. A Fővárosi Levéltár levéltárközösségének feladatai és kötelességei, ma sem kisebbek, mint amilyenek azok 50 vagy 100 évvel ezelőtt voltak Toldy László, Gárdonyi Albert, Budó Jusztin, Kovács Lajos, Nagy István levéltárosi munkálkodása idején. Ok megtették, amit a levéltárosi szakmai feladatok a kor színvonalán megkívántak tőlük. Magasfokú hivatástudattal végezték a külső szemlélő számára talán szürkének, egyhangúnak, porosnak tartott minden-