Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)

I. Tanulmányok - Herczeg Etelka: A fővárosi alkalmazottak betegbiztosítása és a Segítőalap története 1885-1949

A fővárosi alkalmazottak betegbiztosítása a Tanácsköztársaság idején A Tanácsköztársaság betegbiztosítással foglalkozó rendeleteinek jelentó'sége abban állt, hogy a betegbiztosítást kötelezővé tette és azt minden dolgozóra egyformán kiterjesztette. A rendeletek nyomán megszűnt a fó'város alkalmazásában álló fizikai és értelmiségi, valamint ideiglenes és kinevezett dolgozói között a betegbiztosításban mutatkozó különbség. A Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa XXI.K.T.E. sz. és a munkaügyi és népjóléti népbiztosság 3.M.N.N. sz. rendeletei alapján a fó'város népbiztossága 55 114/1919. VI. sz. alatt ápr. 14-én rendeletet bocsátott ki, mely ismertette a fó'városi alkalmazottak betegbiztosításának módját. A rendelet értelmében "minden munkás, vagyis mindenki, aki köz- vagy magánszolgálatban munkabér vagy fizetés fejében dolgozik, 1919. márc. 30-ik napjától kezdve betegségi és baleseti biztosítás hatálya alatt áll és az eló'irt feltételek fennforgása esetén segélyezésre jogosult, 1919. márc. 30-ik napjától kezdve tehát a fó'városnak minden alkalmazottja, akár hivatalban, akár intézetben, iskolában vagy üzemben teljesít szolgálatot, a bér vagy fizetés nagyságára való tekintet nélkül, akár állandóan, akár ideiglenesen, kisegitó'képen vagy átmenetileg nyert alkalmazást, betegség és baleset esetére biztosítva van és a biztosítási segélyeket a Budapesti Kerületi Munkásbiztosító Pénztár útján igénybevenni jogosult."

41 A főváros népbiztosai által kiadott rendelet ismertette a biztosítási segélyek igénybevételének módozatait. A segélyek igénylése a szolgálati hely vezetője által kiállított "Munkaadói igazolvány" alapján történt. A népbiztosság figyelmeztette a szolgálati helyek vezetőit, hogy "valótlan adatok közléséért a Forradalmi törvényszék elé állíthatók."

42 A betegségi segélyekre való igényjogosultság a betegség kezdetétől 1 évig tartott. A betegségi segély nagyságát 5 kategóriába osztott napibérosztály szerint állapították meg, mely 3.75 K-tól 15 K-ig terjedt. A táppénz a betegség első négy hetében az átlagos napibér 60%-át, ezután 75%-át, családfenntartónál a 26-ik hét lejárta után az átlagos napibér teljes összegét tette ki. Terhességi segélyt az kapott, aki megelőzően 1 esztendőn belül 3 hónapig a pénztárnak tagja volt. Terhességi segély az 1-5 napibérosztály szerint 5-20 K. A biztosított nő a terhesség utolsó négy hetében átlagos napibérének teljes összegét kapta terhességi segély gyanánt. A dolgozó (biztosított) nők szoptatási segélye valamennyi napibérosztályban napi 2 K volt. A temetési segély összege a napibérosztályok szerint 150-600 K-ig terjedt. Baleseti sérültnél a tápdij mindaddig járt, mint a gyógykezelésre szoruló betegeknek betegségük esetén.

43 A betegségi biztosítási járulék az átlagos napibér 6%-át tette ki. Az előző évtizedekhez képest nagy változást hozott a fővárosi népbiztosság 50 895/1919. VI. sz- rendelete, mely a Forradalmi Kormányzótanács XXI. sz. rendeletének 13. § ára hivatkozással elrendelte, hogy "a közalkalmazottak betegségi biztosítási járulékát, további rendelkezésig a munkáltató fizeti."

44 1919. márc. 30-tól kezdődően tehát a betegbiztosítási járulékot nem vonták le. A betegbiztosításnak a dolgozók összességére való kiterjesztése annyira megnövelte a Budapesti Kerületi Munkásbiztositó Pénztár ügyforgalmát, hogy "az eddig felállított rendelőintézetek nem képesek a tagoknak a gyógykezelését lebonyolítani olymódon, mint ahogyan azt a pénztár intenciója és a tagok érdeke megköveteli" - olvashatjuk a pénztárnak a VIII. kerületi Munkás- Katonatanács Intézőbizottságához 1919. jún. 7-én kelt levelében. Ezért a pénztár tervbevette újabb rendelőintézetek felállítását és a hivatali ügykezelés decentralizálását. Ennek megvalósítása érdekében értekezletet hívott össze, amelyre meghívta a