Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’88 (Budapest, 1988)
Szántó Ferenc: Előszó ürügyén a levéltárosi hivatásról, feladatainkról
advány leltárak, fondjegyzékek, repertóriumok stb. egykori gúnynevükön említve, a "polcológia" körébe sorolható müvek készítésével foglalkozhattak. Ez ugyancsak torzulást jelentö hibás gyakorlat a levéltárak befelé fordulását, a kultúrál is-tudományos forradalom feladatainak vállalása előli elzárkózást s ezzel együtt a levéltári terület egyre mélyebb aláért éke löd és ét vonta maga után. Nem vitás ugyanis, hogy a levéltárakat fenntartó társadalom, kormányzat joggal várja el, hogy a múlt tapasztalatait, tényeit a forrásanyagot leginkább ismeró' levéltárosok a mindennapok helyes és jó igényeinek szolgálatában feltárják, feldolgozzák és közreadják. Nem arról van itt szó, hogy a levéltárak versenyre keljenek a hivatásszerűen történölemmel foglalkozó tudományos intézetekkel, egyetemekkel, de különösen a regionális, hely- és üzemtörténetirás területén a levéltárak részvétele, bekapcsolódása a munkákba, nem nélkülözhető'. Ezt a felismerést rögzítette az 1969. évi levéltári törvény s az annak végrehajtása tárgyában kiadott minisztertanácsi rendelet, melyek egyértelműen a levéltárak feladatává tették a helytörténetirás müvelését. A Fővárosi Levéltár vonatkozásában elegendőnek tűnik itt utalni a levéltárfenntartó Budapest Főváros Tanácsa VB 1970. szept. 2-i és 1972. márc. 1-jei határozataira, melyek egyértelműen kimondták, előírták, hogy a levéltár "váljék a várostörténeti kutatások tudományos bázisává", ahogy azt - a később még idézendő program alapján - eleink már 100 évvel ezelőtt is megfogalmazták. Levéltáros hivatástudatról Hivatástudatról gondolkodva magam is osztom azt a véleményt, amit Somfai Balázs kollégánk a levéltáros hivatásról folytatott eszmecserében oly meggyőző őszinteséggel vetett papírra. Gondolatainak átsütő igazságtartalma miatt ugy gondolom nem haszontalan, ha kiadványunk hasábjain is hosszabban idézzük írásának idevágó részét. "Nem érthetünk egyet azokkal - irta -, akik a levéltáros szakmát nem fogadják el önállónak, akik a levéltárost valamely zsákutcába tévedt történésznek tekintik és azonossá g tudatát megingatják. Nem azt tartom érdekközösségünkre veszélyesnek, ha egy levéltáros csak feldolgozó-közzétevő' munkát végez, ha erre minden körülmény adva van, hanem azt, ha levéltár többi tudományos tevékenységét, mondjuk az anyaggyarapitást, a levéltári anyag védelmét vagy a szakmai képzést már nem érzi magáénak. A levéltárosi érdekközösség felbomlásához vezethet, hogy sokan még a szakmán belül is csak a leglátványosabb munkafajtát vallják tudományosnak. Akik a szakma jobbjait, sőt, már az utánpótlást is a hagyományos történészpályán való érvényesüléssel kecsegtetik, nemcsak az önálló levéltáros szakma megítélését szorítják az értékrend változásai közepette még lejjebb, hanem a történészi tevékenység fogalmát is leegyszerűsítik." 3 "Ki kell lépnünk annak a szemléletnek a bűvköréből, amely a levéltári munkák közül egyedül a történeti kutatást tekinti tudományos jellegűnek, amely egy levéltár működésének tudományos voltát egyedül azon méri le, hogy ez a levéltár milyen történelmi kiadványokat jelentet meg" - olvashattuk már 20 évvel ezelőtt Ember Győző máig időszerű, igaz szavait. S ő idézte emlékezetünkbe az egyébként levéltárosoknak evidenciaként tudnivaló alapigazságokat is, nevezetesen, hogy "... a levéltári munkának számos egyéb olyan területe is van, amely nemcsak tudományos felkészültséget kivan meg a munkát végző'
