Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

II. Tanulmányok - Kresalek Gábor: Humor és politikum. A Ludas Matyi 1948-as és 1953-as évfolyamainak elemzése

A párkapcsolatok kérdése, mint már jeleztük, alárendeltje a termelésnek. Már korábban találkoztunk az udvarláskor újításával példálódzgató fiúval. Most lássunk egy „érdekházasságot". A 41. sz. 3. lapján találjuk az „Ugy látszik ez az egyetlen mód" c. karikatúrát. A munkaverseny tábla előtt három munkás beszélget. Mindhárman az arra járó csinos lányt nézik. „ — De elvenném feleségül ezt a kis verseny felelőst ! " — szól egyikük. „ — Szerelmes vagy belé?" - kérdi társa. „ — Nem én, csak akkor talán megmondaná nekem, hogy állok a versenyben." — hangzik a válasz. A 43. sz. 5. lapján a folyamat ellenkezőjét tapasztalhatjuk. ,,A szerelem elmúlik" a rajz címe, ... ha jön a busz. - mondja a képaláírás. Két képből álló karikatúrát látunk. Az első kép várakozásteljes, buszmegállói jelenetet ábrázol. A háttérben emberek rohannak, innen következtethetünk arra, hogy reggel van, mindenki a munkájába siet. Két csendesen várakozó között csinos nő lesi a busz érkezését. Közben azt is észreveszi, hogy a mögötte álló úr a szemeivel szinte felfalja. Ugy tűnik, nincs ellenére a férfi figyelme. Annál nagyobb a csalódása, amikor befut a busz és a lovagjelölt kíméletlenül átgázolva rajta felpréseli magát a zsúfolt buszra. Hiába, a munkahely, a munka, a pontos beérkezés mindennél, a címben jelzett esetleges szerelemnél is fontosabb. A 48-ban még szereplő utcalányok '53-ra természetesen eltűnnek a lapból. A színesnek mondható nőábrázolás, mely '48-ban a szemünk elé tárult, szintén megszűnik. '53-ban a nő dolgozó, és anya. Éteri figura. Semmi köze a szexhez, nincsenek házsártos feleségi allűrjei. A házastársak, a lap nem beszél másról, hűségesek, A nő, legalábbis a Ludasban, a lovagkori szintre magasztosul. A művészeti élet kérdései közül '53-ban a legtöbbet talán a képzőművészet szerepel a lapban. A 12. sz. 6. oldalán mindjárt hhadást kaphatunk a képzőművészeti tanácskozásról. Itt megtudjuk, hogy a portréfestők egymást festik, a szobrászok mechanikus munkát végeznek, a kritikusok bizonytalanok, a karikaturistákat nem tekintik művészeknek. A későbbiekben is a kritika tárgya a csupán méretekben gondolkodó, felületes festőiszobrászi szemlélet. A 38. sz. 7. lapján azt találjuk, hogy a Képzőművészeti Alap embere tovább festeti Leonard óval a Mona Lisát, mert négyzetméterre árazzák az Alap által vásárolt képeket. Ez a megdöbbentő vásárlási szempont meg is hozza eredményét. „Bírálják a Műcsarnokban az idei képzőművészeti kiállítás képeit" c. karikatúrán a zsűrit látjuk egy kép előtt, melyen csak két pár hdatlan méretű lábfej látható, a zsürorok kezében távcső, azzal akarják az arcvonásokat megállapítani. A képzőművészet egyéb eseményei nem kerülnek szóba. Stíluskérdések fel sem merülnek. A kor vezető művészeinek alkotásai megrendelésre készültek, leginkább magasztos eseményeket, és még magasztosabb személyiségeket ábrázoltak. E téma körül nem volt sem viccelni, sem kritizálni való. A többi művésszel szemben pedig egy olyan művészeten kívüli értékrendszer szempontjai alapján ítélkezett a kritika, mellyel megint csak nem lehet mit kezdeni. Az esztétikai, szempontokat politikaiak váltották fel, és az is kérdés, egyáltalán művészetnek tekinthetők-e ezek a zömükben sematikus ábrázolások.

25 Szerepelnek az irodalom kérdései is. Ide tartozik az új népi költészeti műfajnak kikiáltott csasztuska ügye. Számos csasztuskaírót mutat be a lap, meleg hangon ír a mozgalomról. Annyha pártfogolja azt, hogy azokat az intézményeket, ahol nincs csasztuska brigád, egyenesen el is marasztalja. Jó példa erre a 35. sz. 7. lapján látható karikatúra. A vicc azonosítja a kultúrmunkát a csasztuska költéssel. Egy csoportot látunk szalmakazal előtt ülve és a madarak énekét hallgatva. Mai szemünkkel persze azt látjuk, hogy a világ legokosabb dolgát teszik. Mennyivel bölcsebb és szerényebb dolog a természetben gyönyörködni, mint fennhéjázva szamárságokat énekelni. Persze a kor szelleme a természetet átalakítandó ellenségnek látta, a csasztuskázás helyett madárdalt hallgató társaságot pedig olyan lusta alakok gyülekezetének, akik helyett a madarak végzik a kultúrmunkát. Hozzá kell ugyanis tenni képleírásunkhoz, hogy a fán ülő madarak kottából dalolnak. A 48. számban bizonyos fokig hasonlóan Révaihoz, akinek elvárásrendszere eredményezte a