Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

II. Tanulmányok - Rainer M. János: Irodalom - politika, 1955

A vita Veres Péter vitaindító írásától kapta nevét. Az írószövetség elnöke a reá igen jellemző hosszas, csapongó fejtegetései során generációs problémaként fogalmazta meg azt a központi gondolatot, amely a vita legfontosabb szálát alkotta. „Kitudja, nem fricskázzuk-e féhe mi is a holnapi József Attilákat, a Flauberteket, Thackeraykat? ... Támogatjuk az új tehetségeket, de nem hagyjuk őket élni (költőileg értem). Ugy teszünk velük, mint a nagy önző gyerekek a fiaverébbel: spárgát - a mi tegnapi esztétikai fogalmaink és ízlésünk kócmadzagát - kötjük a féllábára, és úgy akarunk gyönyörködni a repülésükben."

41 Veres Péter irodalomtörténeti példákkal (a Nyugat és a népi írók, József Attila és Babits kapcsolata stb.) e magatartás időtlen voltát kívánta érzékeltetni. Utóbbiakat a vita során nem kevés hozzászóló érintette, s nem is csekély jelentősége volt Babits vagy Osvát reálisabb értékelésének. Igazán izgalmas kérdésekké mégsem ezek váltak (ezért nem is térünk ki ezekre), hanem a „kódmadzag" természete: mi az voltaképpen, ki és mi köti a (fiatal) írókra? Csoóri Sándor szerint „ha Péter bácsi azt írja a fiatal tehetségekről, hogy 'nem hagyjuk őket költőileg élni', - a fiatalok az öregek mellett az hodalompolitika hullámfutású változásaha is gondolnak." Ebből a szemszögből a generációk helyzete azonos: az „öregek" egyelőre éppúgy nem találják helyüket a „szocialista világnézeten belül", ahol - Veres Péter tanácsa szerint - a fiataloknak maguknak kellene kiharcolni a saját helyüket. „Megegyező gondjaink áramkörébe itt kapcsolódik bele az irodalompolitika kisebbnagyobb arányú kisülései közben - eszménk és gyakorlatunk gyakori konfliktusa... Ezekről az irodalmon kívüli dolgokról kellene már világosabban és határozottabban vitatkoznunk."

42 Csoóri Sándor, ha választ nem is adott, a vitaindítónál világosabban vázolta a problémát. Az hodalompolitika (illetve egyelőre: gyakorlata) „irodalmon kívüli" teherré vált. Kuczka Péter hozzászólása megkísérli megtalálni azt a pontot, ahol az hodalompolitika kötőfékké válhat: „Az hodalom nemcsak a napi politika agitációs feladatait kell, hogy elvégezze!... ha nem ábrázoljuk az ellentmondásokat, a gondot, a verejtékhullató munkát, akkor csak félszavakkal dadogunk." A felühől diktált feladat vállalása mellett követel tehát Kuczka Önállóságot, türelmet, jogot a kísérletezésre („Ha más nem, de egy esetleg kis példányszámú folyóirat kellene a kísérletekre, a kutatásokra, a vélemények tisztázására").

43 Sándor András hasonlóképpen a szoros kötelékeket véli írói teljesítménye elmaradása okának: „... a Péter bácsiék nemzedéke — s itt nemcsak a népiesekre gondol, hanem a kommunistákra, sőt elsősorban azokra - olyan gonddal vette kezébe a mi nevelésünket, hogy nem éreztük szükségét a verekedésnek, a saját íróságunk megharcolásának.. Z'

44 Déry Tibor cikke — tán inkább esszének nevezhetnénk — megpróbál túllépni az hodalompolitika kárhoztatásán, és — egyelőre csak a fiatal irodalom - szürkeségének, színtelenségének okát tágabb perspektívából vizsgálni. A fiatalok műveiből a „déja vu kissé hervatag ülata árad. Túlságosan hasonlítanak egymásra, a leggyengébb közülük a legkiválóbbra is. Korunk, társadalmunk nagy mondanivalója húzná őket közös kaptafára? De épp mivelhogy nagy és terjedelmes ez a mondanivaló, minden tehetség úgy lovagolhatná ki, ahogy saját egyéni alkata megkívánja... Fogjam rá a hibát a maga egészében hodalompolitikánk tökéletlenségére? Szívesen megtenném — volna rá hajlandóságom, de úgy látom, hogy fiatal lírikusaink közül az igazán teheségesek... csak kifogtak az akadályokon, s tehetségük nem sántult bele." Déry hod alomtörténeti szempontból (az 1932-ben Babits, 1935-ben Fejtő Ferenc összeállításában kiadott akkori fiatalok antológiáival összehasonlítva), de önmagában véve is elszomorító képet rajzol az 1955-ös fiatal nemzedék munkáiról, amire az hodalompolitika hibái (tematizmus, sematikus igazságok megverselése stb.) sem adnak kielégítő magyarázatot. Az hodalmi nyelv vészes elszegényedésére, elszürkülésére sem („hozzájárul ehhez az ún. mozgalmi nyelvnek minden néprétegbe való szétáramlása, mely amúgyis betegeskedő nyelvérzékünket százfelől sorvasztja