Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)

II. Tanulmányok - Rainer M. János: Irodalom - politika, 1955

s a szolgaian majmolt élő beszédből az irodalmi nyelvbe is felszívódik"). Déry válasza is a - hiányzó - jogokat állítja előtérbe: ,itt volna az ideje, hogy megadjuk fiataljainknak a botladozás jogát."

45 Aczél Tamás visszakapcsolódott a politikai feltételekhez, leszögezve, hogy a „kommunista írónak nemcsak joga, de kötelessége is fellépni az egyén életében jellemében, munkájában található hibák ellen csakúgy, mint a káros társadalmi jelenségek ellen... Az hodalom fejlődéséhez a gondolatok és problémák szabad összecsapása szükséges, olyan levegő, amelyben az hó bátran és nyugodtan felvetheti gondolatait, megírhatja megfigyeléseit anélkül, hogy már megjelenésük pillanatában napi aktualitású politikai kategóriákká sűrűsödjenek össze."

46 Politikai feltétel: az hodalom elszakadása a napi politikától. Csakhogy lehetséges-e ez? Pándi Pál éppen az irodalmi és politikai helyzet összefonódottságát és fáziskülönbségeit taglalta a kritikusok felelősségéről szóló hozzászólásában. A vita során ugyanis többen a kritikát (mint az hodalompolitika képviselőjét) tették felelőssé az hodalom pangásáért. Fejtegetései során Pándi a kritika bizonytalanságát elismerte. A Darvas-beszéddel ellentétesen hangsúlyozta, hogy 1953 óta az hodalom fejlődésen ment keresztül, párhuzamosan a Szovjetunióval megélénkülő vitákkal, amelyek — erről már volt szó — 1955 elején az ottani II. írókongresszussal érték el tetőpontjukat. „Mivolt az oka, hogy nálunk nem volt komoly visszhangja a szovjet írókongresszusának? Tapasztalataim szerint ennek a sajnálatos némaságnak oka az hodalom és politika kapcsolatának helytelen értelmezése volt egyes szerkesztőségek, kulturális ügyintézők és kritikusok részéről. Nyersen szólva: a márciusi párthatározat a_fő csapást a j

obboldali elhajlás ellen intézte. A szovjet írókongresszus mint fő veszélyt

, a valóságot leegyszerűsítő sematikus írásművek elburjánzását jelölte meg. Látszólag

, antidialektikus szemlélő számára tehát a kongresszus és a magyar párthatározat tendenciái keresztezik egymást. Bármily képtelen is ez a feltevés, lévén, hogy nem számol a konkrét helyzettel s a körülményektől függetleníti az igazságot (!) gyakorlatilag — ha nem is fogalmazták meg — ez a nézet érvényesült."

47 Pándi tehát pontosan látta annak a helyzetnek az összetevőit, amely az írók számára követhetetlen volt : márciusban a külső tényezők és kényszerűségek követelte mértéket túlhaladva akadt el egy folyamat. Ráadásul, Nagy Imre jellemzése szerint „a baloldali elhajlók... olyan eszmei-politikai zűrzavart teremtettek, amelyben nem lehetett megállapítani, mi a helyes marxista-leninista álláspont, mi a baloldali vagy a jobboldali elhajlás, ki milyen elhajló."

48 A ma már groteszknek tűnő helyzetet egyébként Pándi is az hodalmi helyzet (balra kell ütni) és a politikai helyzet (fordítva) megkülönböztetésével vélte megoldhatónak — hangsúlyozva az hodalompolitikai közvetítés jelentőségét. Háy Gyula az utolsó két-három év egyik legvitatottabb és legfontosabb irodalompolitikai jelszó-párját választotta hasa címéül („Szabadság és felelősség"). A cím összefoglalót és vitazárót igért — szókimondás és lényeglátás dolgában annak is bizonyult. Bevezetésképp azokhoz kapcsolódott, akik a vita során az hodalompolitika negatív hatását hangsúlyozták: „Szeretném, ha ez az írás is valamelyest csökkentené azt a hatást, amelyet az elvont hodalompolitika gyakorol a fiatal írókra, és növelné azt a hatást, amelyet az eleven irodalomtól kapnak." A többletet Háy állásfoglalásában az jelentette, hogy nem ment bele a jobboldali-baloldai veszély, a sötéten-rózsaszínűn látás, az eredményekhibák stb. terméketlen kettős zsákutcáiba. Észrevette és megfogalmazta a legfontosabb jelenséget: „Irodalmunk pillanatnyi helyzetére talán legjellemzőbb a magyar írók túlnyomó többségének bizonyos egységes törekvése, fellépése. Ez kétségtelenül örvendetes, egészséges jelenség és megfelel az egyik legrokonszenvesebb hodalompolitikai követelménynek: az hodalom nemzeti egységének. Ugyancsak rendkívül rokonszenves ennek az egységnek a közvetlen célja is: az hodalom szabadságára való törekvés. A szocialista társadalom az hodalom szabadságának olyan lehetőségeit biztosítja, aminőkről korábbi társadalmakban álmodni is alig lehetett. A lehetőség azonban nem jelent automatikus meg-