Budapest Főváros Levéltára Közleményei ’84 (Budapest, 1985)
II. Tanulmányok - Hegedűs József - Tosics Iván: Budapest Általános Rendezési Tervének előzményei (1932-1955)
1955-1960 közötti időszakban a beruházásoknak már 29 százalékát fordították Budapestre, szemben az előző tervidőszakra jellemző 20 százalékos aránnyal. (A budapesti ipar arányának csökkentésére irányuló törekvés az 1955-ben újra domináló gyorsított iparosítási koncepció elleni állásfoglalásként értelmeződött volna.) 51 1954 és 1960 között a vidéki állami iparban dolgozó munkások létszáma 25 százalékkal növekedett, a fővárosban dolgozóké pedig 20 százalékkal, ez azonban egyúttal azt is jelentette, hogy a vidéki munkások száma 98 000 fővel, a budapestieké pedig 63 000 fővel növekedett. így 1960ban a főváros részesedése még mindig 43 százalék volt, szemben az 1954-es 44 százalékkal. A tények tehát azt bizonyítják, hogy a városellenes, a nagyváros növekedését korlátozni kívánó ideológia — mégha hivatalos rangra is emelkedik — önmagában nem képes lényeges mértékben befolyásolni a tényleges társadalmi-gazdasági folyamatokat. Az 1950es évek végére (az ÁRT kidolgozásának végső szakaszában) Budapest túlkoncentráltságának problémája újra előkerült, ekkor azonban már valóságos társadalmi-politikai súllyal. Ez már komoly kihívást jelentett a településfejlesztési koncepciókkal szemben, és az ekkor kikristályosodó regionális fejlesztési elképzelések elemzése útján kaphatunk képet a budapesti ÁRT-nek a területfejlesztési elképzeléseken belüli helyéről. A budapesti ÁRT „külső feltételeként" az 50-es és 60-as évek folyamán lényegében a következő három — eltérő időpontokban megfogalmazott — regionális koncepció különböztethető meg: a) az új szocialista városok koncepciója, b) a „bolygó" városok koncepciója, c) az „ellenpólus" városok koncepciója. Mindhárom elképzelésnek közös a magva: a gyors iparosodást feltételező gazdaságpolitikának alárendelt területfejlesztési koncepciókról van szó. A kiindulási pont a gazdasági növekedés folyamatában a fogyasztás és kisebb részben az infrastruktúra rovására magas szinten tartott ipari-termelő beruházások területi elosztásának problémája (és ez a „technikai" kérdés ideológiai elemekkel van ötvözve). Ebből a problémafelfogásból a nem városi települések, ahol a népességnek mintegy 60 százaléka él, ki vannak hagyva, az alapvetőnek tekintett kérdés a városiasodás folyamatának irányítása, felgyorsítása. Az új szocialista városok koncepciója lényegében az egyetlen kidolgozott területfejlesztési elképzelés az 50-es években. Nem sokáig érvényesült, mivel 1953-ban a monumentális beruházásokat átmenetileg leállítják és új városok építésébe már nem kezdenek bele. A koncepciónak ezután gyakorlatilag már nincs politikai-ideológiai hatása, mivel egyre többek számára válik nyilvánvalóvá annak gazdasági irracionalitása. A politikai változások (különösen 1956 után), valamint a politikai technikák változásai többé már nem igénylik a mozgósítás ilyen költséges eszközeinek alkalmazását. Végülis e koncepció legnagyobb érdeme a politikai mozgósítás, az új politikai vezetés és a gazdaságpolitika legitimitásának megerősítése, demonstrálása volt, erre azonban vannak olcsóbb eszközök is. 1953 után tehát a szociaüsta városok koncepciója egyre kevésbé érezteti hatását. A „ bolygó városok" koncepciónak az a lényege, hogy a főváros felé irányuló népességmozgást a várostól kb. 35—60 km-es körzetben „lecsapolják", mégpedig azáltal, hogy olyan városokat építenek ki ebben a körzetben, amelyek a mezőgazdaságból felszabaduló népességnek munkaalkalmat és lakóhelyet biztosítanak. A szűken vett agglomerációs településeket pedig alvóvárosokká fejlesztik fel, biztosítva ezáltal a fővárosi ipar munkaerőellátottságát. Az elképzelés mellett (amely részben nyugat-európai — London—, részben szocialista — Moszkva — példákra nyúlik vissza) több nagyon lényeges érv szólt. Először is az ingázás és az agglomerálódási folyamat szabályozása. A fővárosi túlzsúfoltság csökkentése (szűkebb értelemben a lakáshelyzet javulása) újabb ingázási és agglomerálódási hullámot válthat ki, a városba beköltözők helyére ugyanis újabbak jönnek, akik további lökést adnak a munkahelyek számának növelésére. A bolygóvárosok és az alvóvárosok ezt a folyamatot lefékeznék és szabályozott „mederbe" terelnék. Másodszor: a fővárosi agglomeráció gazdasági infrastruktúrája (szakképzett munkaerő, ipari kultúra, organizációs, kommunikációs előnyök stb.) az iparfejlesztést hatékonyabbá ten-