Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
"Egyre várom és várom, hogy hazajön…"
közigazgatásilag nem tudom hányadik kerület, de azelőtt Angyalföld volt, hogy abból miért kellett Magdolnavárost csinálni. Horthyné egy nagyon szép asszony volt, egy nagyon jó megjelenés, de sohasem beszéltek róla, mint ahogyan az okos asszonyokról szoktak beszélni, sőt ellenkezőleg, azt mondták róla, hogy hiú és becsvágyó. Évente megjelent a nevében egy felhívás a társadalomhoz, hogy adjanak. És a mások pénzét összegyűjtötte. Mindig az a hír járta, hogy titkos társa a rádiónak és hogy Kozma Miklós volt belügyminiszterrel vágnak a rádiótól évente több mint egy milliót zsebre. Hogy ez elég érdem-e ahhoz, hogy valaki egy egész városrészt kapjon életében elnevezésül, azt sohasem tudtam megérteni. A Horthy család, amely már majdnem dinasztiává fejlődött, semmi olyat nem tett az országnak, amiért megérdemelte volna, hogy utcák és terek a nevüket viseljék. Az uram egyetlen pert vesztett életében, és ez a frankper volt. Ezt is csak azért, mert előbb halt meg, mielőtt befejeződött volna. Olyan perei voltak és országhatárokon túl szólók, amelyekből soha semmi anyagi haszna nem volt, mert sok pénzébe került az adatok beszerzése, mivel addig mással nem tudott foglalkozni. Hányszor mondotta a fiam, amikor még kis gyermek volt, hogy ma délután nem lett volna jó, ha az ablak alatt állottam volna, biztosan megint kirepült egy párezer korona, amit megkereshettél volna, de nem volt hozzá kedved. Apa és fiú között egy valóságos pajtási harmónia volt. Az uram örült annak, hogy a fiának jellemvonásai is hasonlók az övéhez, egyszerű, puritán, nem hivalkodó, nem ad a külsőségekre, hanem szerény, igénytelen, becsületes és jellemes. Mert ilyen volt a fiam, mert hiszen különben elvállalta volna még ’39-ben is a képviselőséget, amikor kenterben győzhetett volna. De a világért sem akart egy olyan házba bekerülni, ahol akkor már a zsidózás napirenden volt, és a zsidóember másodrendű polgár volt. Nem bírta ezt elviselni. Lemondott minden közszereplésről. Csak a családjának élt, és suba alatt a legnagyobb ellenállási mozgalmat vezette az országban, ezt tanúsíthatja Szent-Györgyi Albert professzor, Andorka Rudolf a spanyol követ és még sokan mások is, akik élve maradtak és szerencsésen megúszták a borzalmakat. Egész bizonyos, ha a fiam nem megy le a hajóhoz, akkor ő is túlélte volna az eseményeket, és ma nem én írnék könyvet, hanem ő tenné ezt, aki azt írta hónapokkal a felszabadulás után, hazajövet könyvet írok azzal a címmel, hogy: Rabszolgák voltunk. Hiszen még a német főnöke, egy mérnök, Adolf Helmut nevű, az is szerette, és ’45 február 16-ig kíméletesen bántak vele. Aztán kezdődött a borzalmak borzalma. Akkor már tudták, hogy elveszett minden és hogy jönnek a szövetségesek. Éheztették őket jóformán két hónapon keresztül, mert az ő felszabadulásuk csak április 12-én következett be. Kabát nélkül aludtak a hideg országútnak földjén. Csodálatos, hogy ezt egy olyan fiatalember bírhatta ki, aki három évet Davosban töltött. Ha nem viszik az átkozott Poroszországba, 222
