Vázsonyi Vilmosné: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből - Budapest Történetének Forrásai 11. (Budapest, 2015)
Háború, forradalom, emigráció
értesíthetsz. Mi pedig akkor már lakást kaptunk, két kis udvari szobát, de isteni kényelemmel, mert fürdőszoba is volt hozzá a Bayerischer-Hofban, a Promenade Platzon. A szálloda össze volt építve az akkori miniszterelnökséggel és a külügyminisztériummal. Itt lakott Kurt Eisner is. Münchenben nem volt, azt lehet mondani, semmi felfordulás. Eisner és mellette a szocialista miniszter, Aschenleitner nagyon ügyesen végezték a dolgukat. Mégis úgy hallottuk, hogy Eisner, ahogy megnyílik a képviselőház, készül lemondani, és a miniszterelnökséget éppen ennek a belügyminiszternek átadni. Februárban volt, egy délután átmentünk a Regina szálló halijába, mert ott prágai ismerősök meghívtak minket egy uzsonnára. A másik asztalnál ült három fiatalember. Az egyik közülük az a Bismarck herceg, aki mint kurír minket Salzburgig kísért. A másik kettő ismeretlen volt. De alig telepedtünk le, az egyik felállott és odajött, azt mondja, Bismarcktól hallom, hogy Vázsonyi miniszter úrhoz van szerencsém. Én Aradra való vagyok, és Baschnak hívnak. Borzasztó örülök, hogy megismerkedhetem a miniszter úrral. Nemsokára rá Elbogenék, a prágai házaspár elköszöntek, és akkor átjött Bismarck is a másik fiatalemberrel a mi asztalunkhoz. Bemutatkozott, hogy Arcot gróf. Néhány percig beszélgettünk, amikor a három fiatalember azt proponálta, menjünk el velük az Odeon mulatóba. Kedves barátaim, mondotta az uram, én emigrációban élek, és nem járok mulatóba. Mi már hazafelé is tartunk. Aránylag közel voltunk szállodai lakásunkhoz, az uram ugyanis orvosi kezelés alatt állott, és így rendszerint már hét órára otthon kellett lenni, mert az orvos este ért csak rá az injekciót megcsinálni. Alig voltunk odahaza, eljött Schlittenbauer képviselő ismerősünk, és hozott a másnapi képviselőházi megnyitáshoz két jegyet. Én nagyon megörültem ennek, de az uram azt mondotta, hogy ő nem megy sehová, mert ő itt mint idegen nem tartja ildomosnak, hogy ő képviselőházi ülésekre járjon. Éppen bejött az egyik Balogh újságíró, aki azt mondotta, hogy ő majd elkísér holnap engem a tíz órakor megnyitandó ülésre. Másnap reggel azonban elkezdtem az uramat rávenni arra, hogy okvetlenül jöjjön el, hiszen ez egy történelmi pillanat. Kurt Eisner átadja a helyét, amelyet éppen három hónapig töltött be. És nem minden nap lehet az ember tanúja egy ilyen jelenetnek. Balogh is berobogott, hogy itt az ideje, menjünk. Abban állapodtunk meg nagy vitatkozás után, hogy az uram elmegy Balogh-gal, ott marad rövid ideig, azután visszajönnek, azután én megyek be Balogh-gal ismét, mert engem roppant érdekelt minden, ami a politikával összefüggött. így mentek le, és én öltözködni kezdtem, de pár pillanat múlva már ismét ott voltak, én a tükörből láttam, hogy az uramnak úgy is mindig halovány arca halálosan sápadt. Mi történt, kérdeztem megijedve, hiszen lehetetlenség, hogy már ott lettek volna az ülésen. Az uram akadozva felelte, Kurt Eisner már lemondott, nem is kellett az ülésre menni. Ugyan, mondtam ingerülten, ez annyira felizgatta? Erre 119
