Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

százalékot tett ki a szűkebben vett Budapesten születettek aránya, Újpesten minden hetedik, Csepelen minden kilencedik, Nagytétényben, Budafokon minden hetedik-nyolcadik lakos volt 1930-ban budapesti születésű — Pestújhelyen, Kispesten, Pesterzsébeten viszont minden negyedik lakos. Nagy-Budapest régi, a városi környezethez és életformához már hozzászokott, a fővárost otthonának és szűkebb, noha gyakran mostoha hazájának tekintő lakossága korszakunkban már számottevő volt. Ennek nem mond ellent a főváros felé szakadatlanul tartó nagyarányú vándormozgalom. Ez a két világháború között, mint már utaltunk rá, a szűkebb Budapest falai közé majdnem 250 ezer embert, a peremövezetbe több mint 200 ezer embert vonzott. Izgalmas kérdés: honnan, milyen irányokból, milyen területekről áradt ez a tömeg, a különböző időszakokban elsősorban mely vidékek táplálták új és új lakosokkal a főváros társadalmát? A kérdésre csak hozzávetőleges választ adhatunk, amelyet majd a főváros társadalmi szerkezetének és osztályviszonyainak ábrázolásakor egészítünk ki jellemzőbb árnyalatokkal. Elöljáróban néhány általános megjegyzést kell tennünk. A népesség áramlása, vándormozgalma a városok felé természetesen nagymértékben a földrajzi közelségtől vagy távolságtól függ. Ezt példázza a mi fővárosunk is. Azonban ez az elemi szabály egyáltalán nem érvényesül következetesen: gyakran egyéb tényezők keresztezik, s bizonyulnak eresebbnek. Mindenekelőtt a szóban forgó vidék lakosságának összetétele, arculata, a vidék taszítóereje, a kibocsátó környezet gazdasági viszonyai, a nép szellemi színvonala, ,,vándorhajlama"; a másik oldalon: a befogadó város vonzóereje, arculata, igényei, a közlekedési viszonyok, sőt különböző szokások és hagyományok is. A tapasztalat továbbá azt mutatja — s ezt a statisztikai adatok világosan alátámasztják —, hogy a városiasabb települések népe mozgékonyabb, mint a falvaké, s így a vidéki városokból általában többen származtak át — aránylagosan — a nagyobb városokba, mint a falvakból; a kisebb városok sokszor mintegy közvetítő szerepet játszottak a falu és a nagyváros között. 1930-ban

10 a szűkebben vett Budapest vidéki születésű lakosai között számszerűen a Pest megyeiek vezettek (88 ezer személy), majd a Eejér megyeiek (37 ezer) és a Szolnok megyeiek (26 ezer) következtek. Ezután csupa dunántúli megye jött a rangsorban, amelyet csak a kilencedik helyen szakított meg Heves, majd a tizenegyediken Nógrád megye. Az abszolút számokat tekintve, nagyjából ezt a sorrendet követte a Nagy-Budapesthez tartozó peremvidék nem helyben született lakossága is. Történetileg vizsgálva a problémát, a jellegzetes vándorlási irányokra, illetve azok módosulásaira külön is érdemes figyelmet fordítani. A korábbi időszakban, még az első világháború előtt, Budapest népessége mindenekelőtt a Dunántúlról gyarapodott; a vándormozgalom e fő irányát szembetűnően jelzik az 1930-as adatok is. A Dunántúl nemcsak fejlett területe volt az országnak, hanem — a nagybirtokrendszer túlsúlya miatt — olyan vidéke, amely taszította is népességét. Közlekedése, kisipara is magasabb szinten állt, mint az ország egyéb vidékéé. A különböző részvizsgálatok szerint innen, a Dunántúlról, általában a nyugati országrészből kapta a főváros a szakmailag-foglalkozásilag képzettebb dolgozók tetemes részét. A másik nagy áramlat, a kevésbé képzett munkaerő nagyobb része a Duna—Tisza közéről vándorolt Budapestre. Az esetek többségében mindig inkább a vidéki városokból és nagyobb községekből, mint a kisebb és társadalmi szempontból homogénebb falvakból. A Nagy-Budapesthez tartozó külvárosokban hasonló képet mutatott a lakosság összetétele, azzal a különbséggel, hogy itt a Pest megyéből, s általában a Duna—Tisza közéből származók aránya magasabb volt, mint a főváros szűkebb területén. A felvidéki helységekből származók száma és aránya a főváros belső területén és peremövezetében egyaránt alacsony volt; ez a terület, a nyugati, illetve Budapesthez közel fekvő tájékokat kivéve, a főváros népgyarapodásában kevéssé vett részt. Az első világháború előtti és alatti években nem volt jelentős az Erelélyből kiinduló vándormozgalom sem; az erdélyi származásúak aránya csak 1918 —1920-ban ugrott magasra, amikor az elcsatolt területekről nagyobb tömegek áramlottak a főváros felé. Számuk azonban ennek ellenére sem volt magas (1920-ban a Romániához csatolt területen születettek aránya Budapesten mintegy 7 százalék volt, a peremvidéken 4—5 százalék). A két háború közötti korszakban a felvándorlás irányai több szempontból módosultak, illetve rjs von

á

so

i a már korábban megindult újabb folyamatok erőteljesebben érvényesültek. 1920— 1930 között a vándormozDunántúlról származók száma és aránya a szűkebb Budapesten és a peremövezetben is magas galombam maradt: a dunántúli megyékből származottak száma egy évtized alatt Budapesten még 58, Pest környéken több mint 60 százalékkal emelkedett. Noha ez a nagy növekedés részben a fővárosba való vissza vándorlásnak volt a következménye (1910-ben Budapesten 23 ezerrel több dunántúli születésű volt, mint 1920-ban) —, kitűnik belőle, hogy az első világháborút követő évtizedben még továbbra is a Dunántúl volt a főváros népességnövekedésének a fő forrása. Erős maradt a vándormozgalom a Duna—Tisza közéből is. A korábbi időszakhoz képest erősödött a felvándorlás a Budapesttől északra és északkeletre fekvő, nagy népsűrűségű, széles nincstelen tömegeket rejtő megyékből és városokból (Heves, Nógrád megye). A legfigyelemreméltóbb