Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

jelenség azonban a távolabbi agrár vidékekről, a Tisza-jobbparti, még inkább bal parti megyékből, az Alföld távolabbi mezővárosaiból kiinduló vándormozgalom erősödése. Különösen növekvőben volt az áramlás e vidékekről a nagy-budapesti munkástelepülésekre. Az elcsatolt területekről viszont, természetesen, jelentősen visszaesett a bevándorlás. Mindezeken kívül említésre érdemes még egy sajátosság: gyorsan tovább hanyatlott a külföldön született népességnek már az első világháború előtt is alacsony számaránya. 1920 és 1930 között ez a csoport a város belső övezetében 5 százalékról 3,6 százalékra, a peremvidéken 3 százalékról 2 százalékra csökkent. Az 1930 és 1944 közötti időszakra vonatkozóan a vándormozgalomról átfogó adatokkal nem rendelkezünk. Pontosabban: statisztikailag ezt a vándormozgalmat csak 1935-ig tudjuk nyomon követni, s azt is csupán a szűkebben vett Budapesten.

11 Éppen arról az évtizedről nincsenek adataink, amelyben a város fejlődése gyorsabb iramot vett. A szűkebb Budapest népessége ugyanis 1930 — 35 között 5,5 százalékkal, kereken 55 ezerrel nőtt, 1935 1941 között viszont több mint 100 ezerrel. Az 1935. évi adatok tehát csak hozzávetőleges képet nyújtanak a harmincas évek vándormozgalmáról. De a tendenciákat igen plasztikusan tárják elénk, ezért töredékességük ellenére is értékesek. Reprezentatív értéküket egyébként némileg emeli az a körülmény is, hogy a harmincas években a peremövezet népessége jóval lassabban gyarapodott, mint az előző évtizedben; a harmincas évektől a vándormozgalom elsősorban a szűkebben vett fővárosba irányult. A harmincas években — a jelek szerint — a főváros felé irányuló vándormozgalomnak már a húszas években megfigyelhető újabb tendenciái jelentős fordulathoz vezettek. Nézzük a legjellemzőbb adatokat. Budapestnek 1920—1930 között a Dunántúl még 45 ezer új embert adott, a peremvidéknek 28 ezret, A most vizsgált öt év alatt Budapestnek még 2000 új lakost sem. A külvárosokban — még ha ennél valamivel nagyobb dunántúli bevándorlással számolunk is a tendenciának ugyanennek kellett lennie, annál is inkább, mert mint láttuk, a peremvidékre mindig is nagyobb volt az alföldiek vonzódása, mint a dunántúliaké. Nem tudjuk, módosult-e ez a helyzet 1935 után, és különösen az 1938 utáni háborús konjunktúra idején. A jelek arra mutatnak, hogy nem módosult. Tudjuk például, hogy a lakosság legnagyobb arányú gyarapodása idején — 1938 után — a fővárosnak mindenekelőtt tanulatlan gyári munkás rétege növekedett. Tudjuk azt is, hogy a harmincas évek második felétől és főleg a háború alatt jelentősen kiszélesült a dunántúli ipar és bányászat munkaerő-szükséglete. Vagyis: konkrét adatok hiányában is megállapíthatjuk, hogy az 1930-as évektől kezdve a Dunántúl már alig játszott szerepet a főváros népességének növekedésében. A Dunántúl „kimerülését", az új vándorlási irányok megerősödését magyarázza és igazolja az a számítás is, amely a bevándorlók 1935-ös létszámát az egyes törvényhatóságok (1930-as) lélekszámával veti egybe. Eszerint Eejér megyében ezer főre 140, Komárom megyében 110, Székesfehérváron több mint 100 fel vándorló jutott; a többi dunántúli megyében — az aránylag igen kevés budapesti lakost adó Baranya, Somogy kivételével — ezer főre 60 — 80 fel vándorló. Ezek az adatok arra is rávilágítanak, hogy régebben a Dunántúlról jóval erősebb volt a vándormozgalom, mint akár a legtöbb fővárosi lakost adó Pest megyéből, nem is beszélve azokról a távolabbi keleti, északkeleti területekről, amelyek csak az első világháború után kapcsolódtak be erőteljesebben a Budapestre tartó vándormozgalomba. Ez utóbbi törvényhatóságokban, a sok budapesti lakost adó Szolnok megye vagy Miskolc kivételével, a vándormozgalomban részt vevőknek a helyi népességhez viszonyított aránya a harmincas években a dunántúlinak a felét sem érte el. Debrecen, Zemplén megye, Kecskemét, Szeged, Békés megye minden ezer lakosára 40 — 60 fővárosi bevándorló jutott, Bács, Borsod, Abaúj, Szatmár, Szabolcs, Bihar, Hajdú, Csongrád megye minden ezer lakosára 20 — 40 bevándorló. Ezzel még érthetőbbé válik a fővárosba tartó vándormozgalom irányának az átalakulása. E mozgalom 1930 után is jelentős volt a Duna—Tisza közéből: a szűkebb Budapest egy évtized alatt egyedül Pest megyéből 9 ezer új lakost nyert; nyilván erős maradt a peremvidékre irányuló Pest megyei felvándorlás is. Hasonló volt a helyzet a fővárostól északra fekvő megyék esetében (Heves, Nógrád), melyek még távolról sem merítették ki embertartalékaikat. A távolabbi agrárvidékekről viszont, ahol a hatalmas viszonylagos népfelesleg az agrárválság és általában a földbirtokviszonyok miatt szinte tarthatatlan helyzetbe került — a vándormozgalom a régebbi sokszorosára emelkedett. A népesség Fontos társadalomtörténeti jelentőségük volt a város egyéb demográfiai jellemzőinek is. vallási meg- Ezek közül a népesség vallási megoszlásával kell elsősorban foglalkoznunk: ez a megoszlás a főoszlása város társadalmi fejlődésének el nem hanyagolható oldalaira vet fényt.

12 A túloldalon levő adatok a szűkebb fővárosra vonatkoznak. A peremövezetben a lakosság vallási megoszlása ettől lényegesen eltért. Jellemzésül ide írjuk az 1930. évi adatokat: a Nagy-Budapesthez tartozó peremvidéken magasabb volt a katolikusok aránya (71%), némileg magasabb az evangélikusoké (6%), jóval erőteljesebb a reformátusoké (majdnem 15%), sokkal alacsonyabb viszont a zsidóké (6,2%). A szerkezeti arányokat más oldalról világítja meg a következő adatsor: nagy általánosságban a fővárosban az országos arányuknak megfelelő számú katolikus éJt;