Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

zsef, Mód Aladár és mások marxista tanulmányai. Mellettük, részben a Gondolat, a Szép Szó, a Szocializmus című folyóiratok hasábjain, egy másik marxista vagy erős marxista hatásokat befogadó — persze nem szaktudományos — teoretikus gárda is jelentkezett. Bálint György irodalmi esszéi; József Attila kitűnő esztétikai kísérletei, melyek a korabeli realizmuselméletnél következetesebben alkalmazták a marxista dialektikus szemléletet az esztétika területére (így pl. a tartalom és forma egységének elvét ,,a forma is tartalom és a tartalom is forma" elvévé mélyítették, s a művészi visszatükrözés gondolatába beleértették a kreativitás eszméjét is); Justus Pál ,,A szocializmus útja" című munkájának igényes fasizmuselemzése (Justus a forradalmi szocialista gondolat megújítását a húszas évek első felének kommunizmusához, nem utolsósorban Lukács György „Történelem és osztálytudat" című művéhez való visszatérés útján kereste); a marxista vagy legalábbis szocialista igényű esztétikai kritika és esszéirodalom számottevő termése; Donáth György teljesen elfeledett, marxista szemléletű őstörténeti-etnográfiai dolgozata

58 — mindezek bizonyítják a marxista módszer termékenységét. 5. IRODALMI ÉLET A szellemi élet legmozgékonyabb s ideológiai szempontból legjelentősebb területe az irodalom volt. A társadalomtudományok új jelenségei is többé-kevésbé szorosan az irodalomhoz kapcsolódtak, főleg a harmincas években, amikor a tudományos élet — ahogy már rámutattunk kimozdult korábbi mozdulatlanságából. Az irodalomjtárgyalásánál talán még nehezebb, mint a kultúra egyéb területein, különválasztani az országosat a fővárositól; minden jelentősebb irodalmi esemény a fővárosban zajlott le 1919 után is, noha a vidék irodalmi szerepe is több szempontból növekedett. Ezt a szerepnövekedést két vonatkozásban is megfigyelhetjük. Egyfelől abban, hogy több új vidéki kulturális gócpont (elsősorban Debrecen és Pécs) kapcsolódott be az irodalmi életbe. Másfelől megfigyelhetjük a változást a fővárosi irodalom szellemiségében is. Az első világháború előtt a vidéki irodalom fogalma lényegében egyet jelentett a konzervatív irodalom és szellemiség fogalmával. Most azonban módosult a helyzet; a népi irodalom megjelenésével vidékiesség és konzervativizmus már nem voltak feltétlenül azonos fogalmak. De a népi írók zöme is Budapesten élt, itt, az ország centrumában kapcsolódott be a szellemi életbe. A két háború közötti korszak egyike a magyar és ezen belül a budapesti irodalom nagy kor- írónemzedékek szakainak. Erre az időszakra esik a Nyugat első, nagy nemzedékének legjelentősebb alkotói periódusa; ez a nemzedék a háború és a forradalmak után hagyta el az irodalmi impresszionizmus és a naturalizmus — egykor a magyar irodalmi megújuláshoz nélkülözhetetlen — irányzatait. Az 1919 utáni mostoha körülmények között emelkedett új magaslatokra Babits Mihály, E

lóricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Nagy Lajos, Krúdy Gyula, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Szomory Dezső, Tersánszky Józsi Jenő költészete és prózája, telítődött a orábbinál sokkal mélyebben a hazai viszonyokból fakadó modernséggel. A húszas évek végétől új generáció jelentkezett. József Attila, Németh László, Szabé) Lőrinc, Illyés Gyula, Déry Tibor, Hevesi András, a fiatalabb, de szinte velük együtt induló Gelléri Andor Endre, a szélesebb közönséghez is eljutó Márai Sándor és sokan mások képviselték ezt a nemzedéket. Ez a fiatal gárda nagy közéleti ihletésű művészetet teremtett, s újító hatást tudott gyakorolni a Nyugat „öregjeire" is. József Attila a korszak különösen kimagasló irodalmi alakja volt. A harmincas években megjelent a harmadik nemzedék is, az „ezüstkor": Radnóti Miklós, Rónay György, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Vas István, a még fiatalabb Weöres Sándor nemzedéke. Ma már látjuk e fiatal nemzedék belső sokszínűségét, s azt is, hogy körükben egy új közéleti-politikai elkötelezettségű csoport formálódott: ezzel kapcsolatban utalhatunk Radnóti antifasiszta költészetére, s azokra a szocialista és munkásköltőkre, akik —amikor az irodalmi emigráció már nem produkált jelentős irodalmat — újra föl lendítették a húszas évek második felétől visszahanyatlott szocialista irodalom irányzatát. Ami a két háború közötti korszak irodalmi életének fő áramlatait illeti, ezek nagyjából azt az Az irodalmi utat követték, amelyet a szellemi élet egészére vonatkozóan már vázoltunk. A húszas években /° j*™™három csoportosulás figyelhető meg a budapesti irodalmi életben. Az egyik, s rövidesen ismét ^

v

^

0

^

n luszas a legjelentősebb, az újraéledő Nyugat volt; az igényes irodalom a megváltozott körülmények között is jórészt e folyóirat köré tömörült. Az ellenforradalmat követő első éveket szinte a Nyugat új hőskorának tekinthetjük: nemcsak a színvonalas alkotóknak lett újra a műhelye, hanem a szabad irodalom és gondolat védelmezője is. Ebben a közéleti szempontbé)l is jelentős küzdelemben elsősorban Osvát Ernő, Király György, Czakó Ambró, Fülep Lajos szerepe volt kiemelkedő. Később a Nyugat szellemisége, mely a művészet szabadságát és öntörvényűségét egy régi típusú nemzeti liberalizmus eszméjével kapcsolta össze, kezdett korszerűtlenné válni;