Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

220. Osvát Ernő az értelmiségi elit megerősödött, különböző színezetű antiliberalizmusa mind kevésbé lelte helyét a folyóirat körül. A másik, a húszas években írem lebecsülendő áramlat a konzervatív irodalom volt, mely eleinte éles, később békülékenyebb harcot folytatott a Nyugat ellen. Ez az irányzat maga is egy ókonzervatív és egy viszonylag modernebb áramlatra oszlott (a kettő közötti különbséget jól érzékelteti egyfelől az Űj Idők, másfelől a Tormay Cecilé szerkesztette Napkelet c. folyóirat szellemisége), s az ismét normává emelt „nemzeti klasszicizmus" ideálját egyesítette a „keresztény nemzeti gondolat" ellenforradalmiságával. Ez a konzervatív irányzat számottevő íróval vagy költővel nem rendelkezett, de jelentős befolyása volt az egyetemi életre, az irodalmi társaságokra, s aktív folyóiratokkal is rendelkezett. Még fontosabb, hogy az irányzat körül helyezkedett el számos olyan fiatal irodalmár is — így a szcllemtörténészeknek a hivatalos tudományossággal voltaképpen szemben álló csoportja, vagy az irodalomtörténész Horváth János tanítványi köre —, akik komoly szellemi színvonalat képviseltek. A húszas évek vége felé megindult a népi mozgalom szervezkedése; az irányzat ideológiailag a „harmadik út" gondolatát hirdette, de több szállal kapcsolódott az igényes neokonzervativizmushoz is, s tagjainak egy része egyelőre távol állt a Nyugattól. A harmadik áramlat az irodalmi avantgardizmus volt. Külföldön, az 1919 utáni nagy magyar értelmiségi emigrációban uralkoeló, itthon szűkebb körű irányzat volt ez, nagyobbrészt a politikai baloldal forradalmi szárnyához kapcsolódott, s osztozott annak messianisztikus forradalomhitében. Noha irodalmi téren az avantgardizmus kevesebb értéket hozott létre, mint például a képzőművészet terén, mint áramlat Budapesten igen jelentős volt, szinte minden progresszív kiutat kereső fiatal bekapcsolódott valamelyik csoportjába. Később, a húszas évek másoelik felében az avantgárdé-mozgalmak kezdtek háttérbe szorulni. Amíg a lrúszas évek e>lején még idehaza is képesek voltak — Raith Tivadar Magyar írás c. folyóirata, vagy más, rövidebb életű budapesti folyóiratok köré tömörülve — folytonosságot biztosítani tevékenységüknek, később csökkent befolyásuk. Ebben nemcsak a számukra különlegesen kedvezőtlen ellenforradalmi viszonyok játszottak közre, hanem az avantgárdé nemzetközi méretű visszaszorulása is. Kassák Lajos, a magyar művészi avantgárdé legnagyobb képviselője 1920-ban hazatért, s Budapesten alakított művészi és egyúttal munkásmozgalmi kört a baloldali művésznemzedék fiatal generációjából, s folyóirataival, a Dokumentummal, majd a Munka c. folyóirattal, mely a harmincas években is megjelent, igyekezett fenntartani az avantgárdé folytonosságát/ bírálva a Nyugat „klasszicizmusát" és „beérkezettségét" — miközben maga is írója volt a Nyugatnak. A húszas évek végén nagy átrendeződés kezdődött az irodalmi életben. Ennek középpontjában a Nyugat szellemisége körüli viták álltak. A húszas évek második felében a Nyugat egyre tizedfordulón színtelenebbé vált; ez a visszaesés kapcsolatban állt Osvát Ernő romló egészségi állapotával és fokozódó szerkesztői passzivitásával is, ele hátterében elsősorban a régi — irodalompeüitikai szinten a külföldön élő Ignotus, itthon pedig esztétikai síkon az Osvát szerkesztői elveiben érvényesülő — liberális, „szabad literátori" felfogás térvesztése nyilvánult meg. Babits Mihály ebben az időben — 1927-ben — lett kurátora a Baumgarten-alapítványnak, s ez a funkció jelentős irodalompolitikái befolyást is biztosított számára. Babits tisztában volt a korszak barbár tendenciáinak kultúraromboló hatásával, s úgy látta, hogy a Nyugat mindinkább a szellemi élet perifériájára szorul. Ezért síkraszállt az irodalom — mint az egyetemes kultúrába szervesen beleilleszkedő magyar kultúra legfontosabb terepe — bal- és jobboldali politikai befolyásolásának a tendenciái ellen; egy értékőrző idealista racionalizmus és intellektualizmus jegyében tömöríteni igyekezett az irodalmi élet különböző csoportjait, s nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy a fiatal írógeneráció minden számottevő tagját a Nyugathoz közelítse. Ezt az antipolitikus, de mélyen humanista álláspontot fejtegette húszas évek végi írásaiban, melyek a „kettészakadt" magyar irodalom egyesítését, Ady Endre költői nagyságának az elismertetését, a nemzeti problémákat mélyen átélő fiatal generáció megnyerését szolgálták (közülük a legjelentősebb az 1928-ban írt írástudók árulása c. hatalmas esszé volt). Ezek a törekvések akkor kétIrodaírni viták az