Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

2. A FŐVÁROS SAJTÓJA ÉS A HÍRKÖZLÉS ŰJ ESZKÖZÉT. KÖNYVKIADÁS Az ellenforradalom győzelmével az első világháború előtt már világvárosi színvonalat elért budapesti sajtó is súlyos helyzetbe került, Az ellenforradalom tudatában volt a modern sajtó hatalmának. Azt a többé-kevésbé liberális szellemiséget, amely a főváros sajtóját is jellemezte az első világháború előtt, minden eszközzel meg akarta törni, hogy így ne csak a szocialista mozgalmat, hanem a polgári demokrata gondolatot is megfossza fontos propaganclafegyvérétől. Az első ellenforradalmi kormány már 1919. augusztus 8-án rendeletet adott ki, mely szerint „a kormány hivatalos lapján, a Budapesti Közlönyön kívül a papírhiányra való tekintettel időszaki újságot, tehát napilapot, hetilapot vagy folyóiratot, továbbá röpiratokat kiadni további intézkedésig tilos".

11 A fehérterror éveiben rendeletek egész tömege jelent meg a sajtószabadság korlátozásáról, de a szegedi ellenforradalmi csoportoknak még ez is kevés volt: ezt bizonyítják a sorozatos atrocitások a haladó sajtó és munkatársai ellen. 1920-ban egy fehérterrorista csoport meggyilkolta a Népszava szerkesztőjét és munkatársát, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, Vidéken még nyíltabb volt a terror. Az ellenforradalmi konszolidációt intézményes terrorral biztosító, hírhedt 1921. TII. te. „az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről" a politikai jellegű sajtóvétségek elleni megtorlásról is intézkedett. A miniszterelnökség mellett működő sajtóiroda nemcsak a közigazgatás révén, hanem jelentős anyagi eszközökkel is segítette az ellenforradalmi sajtót. A fajvédő szélsőjobboldal sajtóorgánumai: a Szózat c. napilap, mely 1923-ig kormánytámogató, azután 1926-ig fajvédő ellenzéki újságként jelent meg, a Magyarság c, Milotay István szerkesztette napilap, a klerikális Nemzeti Újság és Új Nemzedék, A Cél, a Magyar Kultúra c. folyóiratok — mind állami, ill. egyházi szubvencióval alakultak, és folytonos állami-anyagi támogatással tartották fenn magukat. Az ellenforradalom konszolidációja némileg liberálisabb légkörrel járt együtt, s ez főleg a húszas évek második felében hatott pozitívabb irányban a főváros sajtójára. Amíg a szélsőjobboldali és klerikális újságok főleg állami támogatással működtek, a fővárosban a régi, a legnagyobb befolyást élvező újságok a nagytőke üzleti vállalkozásai keretében jelentek meg. A tőkés sajtóvállalkozások, melyek közül a legerősebb Az Est-konszern volt — ez a vállalkozás több napilappal s az ország legnagyobb könyvkiadó vállalatával rendelkezett --, olyan irányvonalat képviseltek, mely a kormányzat támogatását bizonyos liberális elemekkel elegyítette. A Pesti Napló, Az Est (ez számított a leginkább budapesti lapnak), a Magyarország, valamint a konzervatívabb színezetű Pesti Hírlap tartoztak ebbe az újságtípusba. A Bethlen-kormány létrehozta a maga külön sajtóját is: 1925-ben a kormány hivatalos lapja lett a Budapesti Hírlap, s félhivatalosa a német nyelven megjelenő Pester Lloyd, mely a külföld tájékoztatását szolgálta. •A kormányzat külföld felé irányuló hírszolgálatát volt hivatva biztosítani a húszas években Kozma Miklós vezetése alatt álló Magyar Távirati Iroda, majd a belső hírszolgálat céljaira teremtett Magyar Országos Tudósító. A Bethlen-kormány ugyanakkor úgy lépett fel, mint a „liberális" budapesti sajtó védelmezője: a szélsőjobboldal még szélsőségesebb antiliberális követeléseit elhárította, aminek fejében biztosította a maga számára a Budapesti Napilapok Szindikátusának, a sajtó terén működő nagytőkének a támogatását. A demokratikus és a baloldali sajtó tevékenységi köre jelentősen összeszűkült. A liberális gondolatot az elterjedt napilapok közül az Újság képviselte, a polgári demokratikus eszméket az Esti Kurír, a radikalizmust 1926-ig a Világ, majd a betiltása után helyére lépő Magyar Hírlap, mely harcosságából sok mindent feladni kényszerült. A munkásmozgalom sajtója, minden üldözés és korlátozás ellenére, a megnehezült helyzetben is jelentős maradt, A munkásmozgalom fő szócsöve ekkor is a Népszava, mely a húszas években igen elterjedt lapja volt a budapesti munkásságnak. Ezenkívül hetilapot adtak ki a nagyobb szakszervezetek, s időnként a munkásmozgalomhoz tartozé) nőmozgalom is. A baloldali munkássajtó még a legliberálisabbnak tekinthető húszas években is folytonos zaklatásnak volt kitéve, amit jól bizonyít a sajtóperek nagy száma: korszakunkban például a Népszavát több száz ilyen sajtóper sújtotta. A szociáldemokrata sajtó kisebb-nagyobb lehetőségeket nyújtott a kommunista eszmék terjesztéséhez is — ezeket az eszméket az ellenforradalmi korszakban legális keretek között csak leplezetten, virágnyelven lehetett képviselni. A kommunista mozgalmat a rendszer nem volt hajlandó ideológiai mozgalomnak tekinteni, hanem rendőri ügyként kezelte, ezért nyíltan kommunista újságok, kiadványok nem jelenhettek meg. A kommunista szellemiségű sajtó így két formában jelentkezett: legálisan, s akkor el kellett lepleznie igazi hovatartozását, vagy illegálisan, amikor viszont ki volt téve a legvadabb üldözésnek; emellett az illegalitás nagy nehézségeket állított a kiadványok terjesztése elé is. Noha rendszeresen és gyakran megjelenő lapjuk a kommunistáknak nem volt, az illegális kommunista mozgalom szinte sosem maradt sajtó nélkül: a húszas években a Budapesten legálisan megjelenő 100%, a külföldi emigráció által szerkesztett Uj Március, a Sarló és Kalapács, Erdélyből a Korunk, később az ugyancsak Budapesten megjelenő Társadalmi