Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
lényegében sikerrel akadályozta meg Gömbös határozottabb arcélű szélsőjobboldali pártszervezkedését, s így a jobboldali és konzervatív gondolat kompromisszumát fenntartotta a hivatalos testületekben s a törvényhatóságban. Később hasonlóan eredményesen gátolta meg a nyilas-fasiszta áramlat térhódításának szervezeti-politikai rögzítését: a konzervatív irányzatok, a liberális ellenzék támogatásával elérték, hogy a nyilas előnyomulás körülményei között ne tartsanak törvényhatósági választásokat. Új ellenzéki A harmincas években országos méretekben megváltozott az ellenzéki ideológiai irányzatok jelirányzutok lege és összetétele. A változás elsősorban abban állt, hogy a hagyományos liberális és radikális ellenzék, valamint a munkásmozgalom szocialista irányzatai még jobban visszaszorultak,' s"az ellenzék új irányzatai léptek a színre: az említett konzervatív liberalizmus mellett olyan agrárdemokrata vagy ,,harmadikutas" népi irányzatok, amelyek a hagyományos liberális, illetve radikális gondolatot a felerészben még agrárjellegű ország társadalmi viszonyaihoz igyekeztek közelíteni. Közös jegyük volt, hogy a közvéleményben nagy visszhangot nyert nemzeti gondolatot állították előtérbe; ennek — a trianoni sérelmeken túl — új aktualitást adott a német fasizmus megjelenése Közép-Európában, majd 1938 tavaszától Magyarország határainál. Ezek az irányzatok — melyeknek párt jellegű formája volt az 1930-ban újjáalakult Kisgazdapárt, valamint néhány éven át Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártja, nem párt jellegű formája pedig az úgynevezett népi mozgalom — a főváros társadalmára természetesen jelentős hatást nem gyakoroltak. Csupán kisebb polgári és értelmiségi csoportok kerültek vonzási körükbe. A hagyományos liberális és radikális irányzatok még erőteljesebb visszaszorulása természetesen nem jelentette azt, hogy ezek az irányzatok megszűntek. További visszaesésük nem a liberális és demokrata gondolat hatóerejének a csökkenése miatt következett be, hanem annak következtében, hogy a bázisukat alkotó — erősen zsidó összetételű — polgári és értelmiségi rétegek politikai-ideológiai tevékenységének lehetősége korlátozódott, sőt a harmincas évek végén meghozott zsidótörvények hatására a minimálisra zsugorodott; a fasiszta előretörés hatására demokrata irányba fordult nem zsidó származású polgárok és értelmiségiek pedig inkább a ,,harmadikutas" vagy a demokrácia eszméjét a nemzeti gondolattal és a parasztság fölemelésének gondolatával jobban összekapcsoló új demokratikus irányzatokhoz csatlakoztak. De a régi liberális-demokrata irányzatok is fönnmaradtak, sőt, politikai szerepük a háború éveiben — az uralkodó körök németellenes csoportjainak külpolitikai terveivel összefüggésben — jelentősen növekedett is, anélkül, hogy tömegbefolyásuk hatósugara szélesedett volna. A népfront- A munkásmozgalomban sajátos kettős folyamat zajlott le. A fasizmus előretörése még jobban gondolat korlátozta a munkásmozgalom és a marxizmus mozgásterét; a szélsőjobboldali hullám átmenetileg munkásbázisát is kikezdte. Azonban éppen ez a veszélyes helyzet késztette a munkásmozgalmat — természetesen nem csupán hazai, hanem nemzetközi viszonylatban —-, hogy reálisabban számba vegye a fasizmussal előállott új helyzetet s ideológiai fordulatot hajtson végre. A megújulás igénye jelentkezett a munkásmozgalom szociáldemokrata szárnyán is: ennek eredménye volt a szociáldemokrata ideológián belül egy olyan baloldali áramlat jelentkezése, amely nem csupán az antifasizmus legális szervének a szerepére vállalkozott, hanem mindjobban leküzdötte az opportunizmus és a reformizmus sok vonását (ennek az irányzatnak volt képviselője Mónus Illés, Justus Pál és a Szép Szó c. folyóirat baloldali, „urbánus" írógárdájának egy része). E szocialista baloldal köré többé-kevésbé szorosan néhány nagy alkotó értelmiségi is tömörült: élete utolsó éveiben József Attila, valamint Kassák Lajos és mások. 9 A szociáldemokrata irányzatnak ez a baloldali ága maga is egységfrontra és antifasiszta összefogásra törekedett, noha a kommunista nópfrontkoncepciót csak részben fogadta el: a kommunisták egységfrontfelfogásában a kommunista hegemónia megteremtésére irányuló taktikai manővert látott. Később létrejött a szociáldemokrácián belül egy olyan baloldali csoport is, amely kész volt elfogadni a kommunista egységfront- és népfrontkoncepciót; ez a csoport különösen a háború utolsó szakaszában került előtérbe, amikor mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a fasiszta Németország a háborút elveszti s az új viszonyok között, amikor a Szovjetunió befolyása is erőteljes lesz, a munkásmozgalomnak egy befolyásos és céltudatos kommunista mozgalommal kell számolnia. A kommunista irányzat a harmincas években jelentős politikai megújuláson ment keresztül. Noha — sajátos ellentmondásként — ekkor szilárdult meg az a politikai-ideológiai szisztéma, amelyet a személyi kultusz fogalmába szoktunk foglalni, a fasizmus előretörése és átmeneti győzelmei a kommunista irányzatot önvizsgálatra késztették: a Komintern VII. kongresszusán meghirdetett és a későbbi években a francia és a spanyol munkásmozgalom tapasztalataival kiegészülő egységfront- és népfrontkoncepció szakítást jelentett a szektás dogmatizmus számos fontos elemével, mindenekelőtt az úgynevezett „szociálfasizmus" helytelen fogalmával, s erőteljes fordulatot eredményezett a parasztkérdés, általában a demokratikus követelmények és a nemzeti kérdés, a nemzeti sajátosságok beépítésére a kommunista eszmekörbe. 10
