Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

2\'3. Landler Jenő válság elején feltörő nagy fővárosi munkás-tömegmozgalmak tapasztalatai azt mutatták, hogy a forradalmi irányzat csak akkor képes az ellenforradalom körülményei között számottevő hatást elérni, amikor a legális munkásmozgalom tevékenységébe kapcsolódik, s valamilyen formában azzal együttműködve képes fellépni. Az évtizedfordulón kitört nagy gazdasági világválság, mely megrendítette a polgári rend alapjait, Magyarországon is az uralkodó ideológia belső meggyengülését, irányzatainak önállósodását eredményezte. A bomlás fő iránya jobbfelé mutatott. Az új körülmények a fajvédő szélsőjobboldal nagy előretörését vonták maguk után Budapesten is. Ez a szélsőjobboldali áramlat a harmincas években is elsősorban a „keresztény nemzeti" ideológia tartópilléreire épült, s azokat ,.korszerűsítette" részben az olasz, még inkább a Németországban uralomra került fasizmus elemeivel. Különböző változataiban közös volt, hogy a Bethlen-féle rendszert fasiszta alapról bírálták. Közös volt harcos antiliberalizmusuk, demokrácia- és szocializmusellenességük. Közösen hirdették az állami totalitarizmus elvét a gazdaság, a politika, a közélet, a kultúra területén, s azt a gondolatot, hogy ezt az államot valamiféle, többé-kevésbé aktív tömegmozgalommal is alá kell támasztani. Közös volt a törekvésük, hogy a magyar nacionalizmus hagyományos államnacionalista formáját, ha nem is felváltsák, de kiegészítsék és egybeötvözzék a fasiszta nacionalizmussal, a faj elmélettel. Közös ideológiai elemük volt a fasiszta fajelmélettel összekapcsolt antiszemitizmus; ezt most már a náci ideológia érveivel is alátámasztották. Uj jelenség volt, hogy e közös ideológiai alapon belül a szélsőjobboldali áramlat a harmincas években két irányzatra ágazott szét: az „úri" szélsőjobboldaliság valamivel enyhébb, az ellenforradalmi konzervativizmussal több kapcsolatot tartó irányzatára, s a nyilas-fasiszta szélsőjobboldaliságra; ez utóbbi, noha a „szegedi gondolatból" való származásának jegyeit mindvégig megőrizte, a szociális demagógia radikálisabb eszközeit is felhasználta, s a német fasizmus támogatásának elnyeréséért kész volt a magyar nemzeti önálkíságról vagy annak nagy részéről is lemondani.

6 Ezek a szélsőjobboldali áramlatok nem kizárólag Budapesten összpontosultak, sőt: úgy léptek fel, mint a főváros még mindig liberális és zsidó szellemisége elleni küzdelem élharcosai. A politikai közvélemény lényegében minden irányzata úgy is gondolta, hogy ideológiai-politikai befolyást csak a vidéken, a dzsentroid középosztály vagy az elmaradott szegényparaszti tömegek között lesznek képesek szerezni. A szélsőjobboldal igazi erőre azonban akkor tett szert, amikor — főleg 1938 — 39-ben — a fővárosban is jelentős befolyású áramlattá vált, s a kispolgári rétegek egy részén túl a budapesti és Pest környéki proletariátus elmaradott rétegeire is kiterjesztette befolyását.

7 A szélsőjobboldali radikalizmus egyébként 1939 után Budapesten veszített befolyásából; amikor 1944-ben német szuronyok segítségével hatalomra került, már nem képviselt tényleges tömegmozgalmat. A harmincas években új helyzetbe került s új ideológiai elemekkel is bővült az ellenforradalom konzervatív irányzata; Gömbös „önálló" szélsőjobboldali kísérlete után hivatalos kormányideológiává egy olyan eszmekör vált, amely mintegy középen foglalt helyet a szélsőjobboldal és a liberális elemekkel telítődő konzervatív irányzat között. A konzervatív ellenforradalmiság viszont a liberalizmus felé kezdett fordulni. Ebben elsősorban nemzetközi okok játszottak közre: 1943 elejéig a fasiszta Németország túlsúlyának ellensúlyozása, azután pedig az a törekvés, hogy a Horthy-rendszer a fasizmus veresége utáni Európában is helyet találjon. A háború második szakaszában ide sorakozott fel az uralkodó osztályok nagy többsége, noha az irányzatot kifejező ideológusokat — a németellenes liberalizmushoz megtérő Szekfű Gyulát, a magyar „birodalmi" gondolatot továbbra is élesen hangsúlyozó, az antifasiszta Pethő Sándor által alapított Magyar Nemzet c. újságot és a köré tömörült „szellemi honvédelem" képviselőit, a nagypolgári liberalizmussal telítődő legitimizmust — inkább csak burkolt támogatásban részesítette.

8 A harmincas években a főváros hivatalos vezetése ideológiai szempontból részben jobb, részben rosszabb összetételű volt, mint maga a budapesti társadalom. Rosszabb volt annyiban, hogy a főváros liberális-demokrata, antifasiszta polgári és munkáserőit még kevésbé hagyta érvényesülni, mint a húszas években. De jobb volt annyiban, hogy a szélsőjobboldali hullám hatásait csak részben engedte érvényesülni a főváros vezetésére: a harmincas évek közepén Változások a harmincas években