Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

társadalmába még véglegesen be nem integrálódott vidéki munkások egy részének vidékre való visszavándorlásával jártak együtt, a konjunkturális időszakok viszont új rétegeket vonzottak a fővárosba. Különösképpen így volt ez az 1930-as évek végétől meginduló hadikonjunktéira idején, amikor, mint láttuk, elsősorban a nehézipar tanulatlan munkásrétege szélesedett ki igen nagy mértékben; ezekben az években elsősorban Budapest belső kerületei duzzadtak fel sok vidéki agrárproletárral, illetve a vidéki nincstelenek azon elemeivel, akik mintegy félúton álltak a mezőgazdasági munkásság és a városi, ipari munkásság között. Mivel Magyarországon hallatlanul széles volt a vidéki szegény népréteg, amelyet a mezőgazdaság nem vagy csak az év egy részében tudott eltartani, meglehetősen elterjedt volt az időszaki vándormozgalom is: ősszel széles rajokban jelentek meg a budapesti „emberpiacon" a kubikosok, építőipari napszámosok, hogy legalább átmenetileg valahol munkát találjanak; a tavaszi és nyári idényben ez az időszakos vándormozgalom visszahúzódott — a nagybirtokrendszer túlsúlyán nyugvó magyar mezőgazdaság nemcsak taszította, hanem vonzotta és meg is kötötte azt a hatalmas szegény proletár-réteget, amelyet ténylegesen eltartani nem tudott. A budapesti munkásosztály korszakunkban már alig őrizte egykor igen vegyes nemzetiségi összetételét. Az első világháború és a forradalmak után a már amúgy sem jelentős számú szlovák munkások nagy része szülőföldjére vándorolt. A magyarosodás egyébként is talán a munkásság körében volt a leggyorsabb: az 1920—1930-as évtizedfordulón a budapesti összmunkásság több mint 90 százaléka magyar anyanyelvű volt, s csupán a német nemzetiségűek alkottak valamelyest számottevő réteget (5,8 százalék, az ipari munkások között 6,2 százalék). Ezek az arányok korszakunk végére tovább módosultak a magyar nemzetiségűek, illetve anyanyelvűek javára: a második világháború alatt a nem magyar anyanyelvűek mindössze 5 — 6 százalékot tettek ki. Érdemes egy pillantást vetni a budapesti munkásság vallási megoszlására is. Itt több sajátosságot emelhetünk ki. Egyrészt azt, hogy a munkásosztály körében magasabb volt a katolikusok számaránya, mint a népesség más rétegeiben. Ez elsősorban abból következett, hogy a zsidó vallásúak aránya sokkal alacsonyabb volt (6 százalék); a zsidóság mint erősen polgárias és főleg kispolgárias társadalmi réteg, csak kismértékben volt forrása a munkásosztálynak. A férfi munkásoknak nagyobb része volt zsidó vallású, mint a nőknek, a kereskedelmi munkásoknak (11 százalék), az ipari munkásoknak (8 százalék) viszont nagyobb része, mint a közlekedési munkásoknak (4,1 százalék) vagy a közüzemi munkásoknak (1,4 százalék). Az átlagosnál jóval több zsidó vallásút találhattunk a nyomdászok, a ruházati ipari munkások és a bőripari munkások között, mint más iparágban. A harmadik figyelemre méltó jellegzetesség a református vallásúak általánosnál jóval magasabb aránya a munkások körében. Amíg az evangélikusok aránya a fővárosi összmunkásság körében 6 százalékot tett ki, a reformátusoké több mint 14 százalékot. Eőleg a közüzemi munkások (18 százalék) és a közlekedési dolgozók között találhattunk sok reformátust, valamint azokban az iparágakban, amelyek régi „magyar" kisipari ágak voltak (ruházati ipar, faipar). Jóval magasabb volt a református vallásúak aránya a tanulatlan munkások körében, aminek okát elsősorban a távolabbi alföldi és tiszántúli bevándorlás növekvő méreteiben jelölhetjük meg. Végül: a nőmunkásság vallási megoszlása nemcsak a zsidó vallásúak alacsony arányában tért el a férfiakétól, hanem a katolikusok jóval magasabb s a reformátusok alacsonyabb arányában is. A nőmunkások között jóval kevesebb volt az új felvándorló, sokkal nagyobb részük tartozott a főváros régi törzsökös — és az új munkásságnál sokkal egyneműbben katolikus — rétegéhez. A fővárosi munkásság műveltsége természetesen jóval alatta maradt a társadalom felső és A munkásság középrétegei műveltségének, ami — ez utóbbi tudniillik — maga is meglehetősen alacsony és a műveltsége szélesebb rétegeket tekintve elmaradott, sőt retrográd szellemiségű volt. Mindemellett hangsúlyoznunk kell, hogy műveltségen, kulturáltságon — főleg a munkásosztály esetében — nem volna helyes csupán azt az iskolai és irodalmias műveltséget értenünk, amelyet Magyarországon szinte egy évszázada a kulturáltság kizárólagos fokmérőjének tekintettek. Már az iparosság műveltségi viszonyait jellemezve utaltunk arra, hogy ebben a kézműves rétegben, főleg idősebb generációjában, mily sok olyan kulturális érték és tapasztalat halmozódott fel, amelyet nem iskolában, sőt sok esetben nem is könyvekből, hanem más utakon — átörökített hagyományok, társadalmi és munkásmozgalmi élettapasztalatok útján — szereztek. Hasonló jelenséggel találkozunk a munkásosztály körében is. Az iskolai végzettség a munkásműveltségnek persze igen fontos, de nem kizárólagos mutatója. A munkásság Budapesten iskolai végzettség szempontjából a két háború közötti korszakban iskolai végigen elmaradott képet mutatott; az ellenforradalmi rendszer alatt előrehaladás ezen a téren zettség 1929alig történt.

44 ben Amint látható, a fővárosi munkásság körében teljes analfabéta alig volt található. Ez az általános adat azonban részben félrevezető. Egyfelől elfedi azt a körülményt, hogy voltak a buda-