Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

mazású volt. Hasonlóképpen nagy volt a paraszti eredetű elem az állandó munkahellyel nem rendelkező napszámosok körében is, noha ez utóbbiaknál már igen számottevő réteget alkotott a főváros régi, mondhatjuk „örökletes", legbizonytalanabb helyzetű, a zsúfolt szegénytelepeken élő legalsóbb rétege. Ez a réteg forrása volt a minden nagyvárosra jellemző lumpenproletariátusnak, amely az állandósult tömeges munkanélküliség hatására, legalábbis az 1930-as évek végéig, eléggé széles réteggé duzzadt. Származás tekintetében eltért egymástól a budapesti gyári és a kisipari munkásság is. Amíg a gyári munkásság körében magasabb volt a törzsökös munkáselem, addig a kisipari munkások nagyobb része származott falusi családból s a vidéki iparosság köréből. Figyelemre méltó, hogy — mint az előző táblázat adatai mutatják — a nőmunkásság származási összetétele lényegesen eltért a férfiakétól: jóval nagyobb részük jött városi munkáscsaládból, kisebb részük az iparosságból, s még kisebb a parasztságból. Az örökletes munkásréteg súlya a nyomdászok, a gépipari munkások, s a sok nőt foglalkoztató könnyűipari ágazatok munkásai között volt a legnagyobb; a legkisebb az élelmezési ipar, az építőipar, a faipar munkásai között, ahol egyúttal a legtöbb falusi, paraszti származású munkás volt található. A legtöbb iparos származású dolgozót az elaprózott, teljesen kisipari jellegű ruházati iparban, a faiparban és a nyomdászok között találhattuk. Származás szempontjából természetesen nagy különbségek álltak fenn a munkások különböző szakképzettségű rétegei között is: a szakmunkások közül sokkal többen származtak városi munkás-, illetve iparoscsaládból, mint az erősen paraszti összetételű tanulatlan munkások közül. Eltért egymástól a szűkebb főváros és a külvárosok munkássága származási összetétel szempontjából is. Figyelemre méltó, hogy az örökletes munkásréteg mind a férfiak, mind a nők között jóval nagyobb volt a külvárosokban, mint a belső kerületekben; a paraszti, falusi származásúak a peremvidéken alig játszottak nagyobb szerepet, mint a szűkebb Budapesten; csak a kézműves-, iparos- és az egyéb önálló családokból származottak alkottak aránylag nagyobb réteget Budapesten, mint a környéken. Új felvándor- Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy korszakunkban — a korábbi időszakról lók nem is beszélve — elsősorban a vidéki munkáscsaládok költöztek a fővárosba, s mint láttuk, sok pesti szegény család a perem vidékre. A munkásság nem túl gyorsan nőtt számbelileg; a főváros munkaerőt vonzó hatása, mint már utaltunk rá, 1919 után visszaesett, s ezt a hanyatlást természetesen elsősorban a nincstelen agrárproletár vagy a földjén megélni nem tudó, 1920 után megszaporodott félproletár réteg érezte meg. A budapesti munkások születési hely szerinti megoszlása nemcsak a régi városi munkáselem súlyáról, hanem a Budapestre irányuló munkás-vándormozgalom méreteiről és irányairól is nyújt némi felvilágosítást. Az 1920-as—1930-as évtizedforduló körüli időben a Buelapesten dolgozó munkások (ezek a nagy-budapesti munkásságnak csak egyik, noha nagyobbik részét alkentták) kereken 30 százaléka született a fővárosban. A férfiak körében azonban a helyben születettek aránya alacsonyabb volt, 27 százalék; a nők között ennél magasabb, közel 35 százalék. Ezek a számok azt mutatják, hogy a korábbi korszakban végbement gyors létszámnövekedés ellenére, a törzsökös városi réteg a munkásosztályban nem volt kisebb, mint a társadalom más osztályaiban. Különösen jó arányokat kapunk, ha a helyben és a közvetlen környéken születetteket együtt tekintjük: ilyen volt a munkásság több mint fele, a nőmunkásság közel kétharmada. Egyéb vonatkozásban a felvándorlás irányai nem sokban tértek el a más rétegeknél már megfigyelt irányoktól. A legnagyobb forrást itt is a Dunántúl jelentette, annak is a fővároshoz közel eső vagy a Duna vonala mentén elhelyezkedő, valamint nyugati területe. Erdélyben aránylag jóval kevesebb budapesti munkás született, mint középosztálybeli, az északi felvidéki területekről viszont többen jöttek, mint keletről. Ezek az adatok még őrizték a régebbi munkásvándormozgalom jellegzetességeit, a nyugatról keletre s az északról délre irányuló vándorlás nagy áramlatát. A vándorlási irányok változásai ugyanakkor különösen nagy erővel jelentkeztek az újonnan jött munkások körében: a távolabbi alföldi és tiszántúli vidékekről aránylag sokkal többen vándoroltak fel korszakunkban Nagy-Budapestre, mint az első világháború előtt, A származás és a születési hely — azt modhatjuk — korrelációban állt egymással, s ez világosan kimutatható a különböző iparágak munkásainál. A legtöbb budapesti, illetve Pest megyei születésű munkást a papíriparban, a textiliparban, tehát a sok nőt foglalkoztató könnyűipari ágazatokban találhattuk, valamint a nyomdaiparban, s a vas- és gépgyártásban. A törzsökös munkásréteg a legalacsonyabb viszont az építőiparban, az építőanyag-iparban, s a bőrgyártásban dolgozók között volt. Mindezek a — budapesti munkásság életviszonyaira kiható — körülmények, ismételjük, a két háború közötti időben nem maraeítak változatlanok. Már említettük, hogyan változtak meg a munkás-fel vándorlás irányai. Anélkül, hogy erről számszerű adatokkal rendelkeznénk, azt is megállapíthatjuk: a válságos időszakok, főleg az 1929 —1933-as válságkorszak, a főváros