Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
sőjobboldal felé hajló része elsősorban a kormánypárt jobbszárnyát támogatta, de nyíltan vagy félig rejtetten az imrédysták ellenzékbe vonuló csoportjához is szimpátiák fűzték. A társadalomtörténeti kutatások szerint az államgépezetet irányító magas bürokrácia országosan mintegy 10 ezer családot jelentett. 23 A tényleges felső irányítást végzők — a kormány tagjai, a minisztériumok, a kormányzó pártok legfelsőbb vezérkara, a hadsereg, a vezérkar főtisztjei, valamint a helyi bürokrácia hatalmasságai — ennél nyilván kisebb csoportot alkottak, erős társadalmi és rokoni szálakkal egyfelől a nagybirtokossággal, másfelől az állami bürokrácia alacsonyabb rangú rétegeivel. Anélkül, hogy pontos számszerűségekbe bocsátkozhatnánk, csak arra utalunk, hogy Budapesten, az ország politikai és hatalmi központjában, természetesen a magas bürokrácia jelentős hányada összpontosult. Számuk Budapesten így is legföljebb néhány ezer lehetett, s a Budapestet közvetlenül irányító bürokrácia vezető csoportjából még kevesebben tartozhattak ehhez az elithez: igazán jelentős hatalmat csak a főváros néhány legmagasabb vezető posztja biztosított. A középrétegek Budapesten — ahogy már korábban idézett statisztikai forrásaink mutatták A középréte— jelentős társadalmi réteget alkottak. Arányuk elérte a főváros népességének egyharmadát, yek Nagy többségük a termelőeszközökhöz való viszony, illetve az életszínvonal és életvitel szempontjából a kispolgársághoz, annak is alsó rétegéhez tartozott; jómódú, középpolgári életszínvonalon élő részük viszont nem volt igazán számottevő, egész Nagy-Budapesten sem haladta meg az 50—60 ezer családot. Mégis alá kell húznunk, hogy az ország nem mezőgazdasági foglalkozású középrétegeinek számszerűen nagy, társadalmi súlyát tekintve döntő része — az ipari önállók viszonylag kicsiny, de gazdaságilag erős hányada, a kereskedelemben és hiteléletben működők 36 százaléka, az állami tisztviselők 50, a magánmérnökök 66, az ügyvédek 48, az orvosok 46, a tanárok 40 százaléka — Budapesten összpontosult. 24 A modern értelemben vett közéj)- és kispolgárság zöme a fővárosban élt és dolgozott. Említettük már, hogy a középrétegek belső differenciáltsága igen nagyfokú volt mind a gazdasági-anyagi erőt és színvonalat, mind a foglalkozást, mind pedig a származást, a mentalitást, az életformát tekintve; az objektív gazdasági helyzet és társadalmi státus, illetve politikai tudat természetesen e heterogén középrétegek körében mutatta a legnagyobb mértékű divergenciákat. A probléma összefüggött a középrétegek belső összetételében zajló mélyreható átalakulással, melyre már ugyancsak utaltunk. A tényleges önállók, a saját, külön gazdasági létalappal rendelkezők számaránya mind a módosabb középpolgárság, mind pedig a kispolgárság körében erősen csökkenő tendenciát mutatott. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kis- és közép árutermelők, valamint kereskedők egyre nagyobb része került — önállósága egy részét vagy annak látszatát megőrizve — a legnagyobb tőkések és bankok befolyása alá, akkor még plasztikusabban áll előttünk a változás: a középrétegek mind nagyobb részének a bérből és fizetésből élők tömegei közé kerülése. Ezt a folyamatot hiba volna egyszerűen a deklasszálódás hagyományos jelenségének tekinteni. Altalános modernizációs folyamatról volt szó, melyet minden országban megfigyelhetünk. Magyarországon — de több más országban is — ez a folyamat sajátos okokból párosult különlegesen negatív társadalmi következményekkel: egy különlegesen retrográd államtól és monopolszervezetektől való függés szálait erősítette, különösképpen retrográd arculatú társadalmi erőket juttatott nagyobb szerephez, s visszaszorította az amúgy is gyengén fejlett ,,szabad" polgári réteget. Miközben az ország tőkés fejlődése, ha vontatottan is, továbbhaladt, mindjobban háttérbe szorultak azok a társadalmi erők, amelyek e tőkés fejlődés viszonylag egészséges, demokratikus útját gazdasági érdekeik szerint is képviselhették volna. A már korábban ismertetett adatok szerint Nagy-Budapesten az önállók számaránya csupán 1930 és 1941 között 20,4 százalékról 13,6 százalékra csökkent, a tisztviselőké viszont 17,0-ről 20,3 százalékra emelkedett. Az adatok erős módosításra szorulnak: a tényleges önállók aránya sem 1930-ban, sem 1941-ben nem érte el a jelzett arányt. A hiba onnan származik, hogy 1930-ban az önállók közé sorolták a nyugdíjasok minden csoportját, pedig ezeknek mintegy 65 70 százaléka a tisztviselőkhöz, 30 — 35 százaléka a segédszemélyek kategóriájába tartozott. Az 1941-es adatok viszont az önállók között vették számba az értelmiség egy részét is. Ezeket beszámítva, az önállók aránya 1930-ban Nagy-Budapesten mintegy 16 százalék, 1941-ben 11 12 százalék lehetett. 25 A tendencia világos. Méretei azonban akkor domborodnak ki teljes nagyságukban, ha hosszabb idősorokat vizsgálunk. A századforduló körüli időben a szűkebb Budapesten 31 ezer ipari önálló mellett 8 ezer ipari tisztviselő található; 1930-ban 34 ezer ipari önálló mellett 27 ezer tisztviselő. 1900-ban a közszolgálati és szabadfoglalkozású keresők száma tehát nagyjából a köztisztviselők, továbbá az értelmiség nagyobbik része 31 ezer volt, 1930-ban kereken 66 ezer. A kereskedelem és főleg a hitel kategóriájában hasonló volt a helyzet: itt a két háború között a keresők 63 százaléka tisztviselő, s csupán 37 százaléka önálló. A középrétegek természetesen elsősorban gazdasági-társadalmi helyzetük szerint differenciálódtak. Felső csoportjaik a nagyburzsoáziával vagy a Budapesten jelentéktelen számú úri középbirtokosokkal érintkeztek; a kispolgárság alsó fokán elhelyezkedők viszont fokozatosan a
