Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
proletariátussal olvadtak egybe. A középpolgárság klasszikus típusa a kisárutermelők és a nagyiparosok között elhelyezkedő, 3 20 munkással dolgozó középiparos volt. Számuk Nagy-Budapesten 1930 körül mintegy 9 ezer, ebből 7500 a főváros akkori közigazgatási területén belül, 1500 a peremvidéken élt. 26 Ezek az adatok rögtön rávilágítanak arra, hogy az általunk használt „középpolgár" kategória maga is milyen eltérő társadalmi helyzetű embereket kapcsol össze. Egyúttal felhívják a figyelmet a főváros belső területe ós a peremvidék közötti strukturális különbségekre. A közóppolgársághoz számítható módosabb kereskedők száma 6 — 7 ezer lehetett; arányuk szintén igen egyenetlenül oszlott meg a külvárosok és a főváros belső kerületei között. A „klasszikusnak" tekinthető módosabb középpolgárokhoz — középiparosokhoz, jómódú kereskedőkhöz — a legközelebb az értelmiség többnyire szabad pályán működő felső rétege állt. Közéjük sorolhatjuk a Budapesten található közel 3 ezer személyt számláló ügyvédi kar körülijeiül 40 százaléknyi felső rétegét (nagyjából ezt az arányt bizonyítják az ügyvédek jövedelmi és lakásviszonyai), a mérnökök ezer főre rúgó magasabb jövedelmű részét (a mérnökök száma közel négyezer volt), az orvosok 900—1000 főt számláló egyharmadát. Az ipari-kereskedelmi tisztviselőknek 1930-ban több mint 70 ezres tömegéből már csupán 7 — 8 ezret számíthatunk a jól kereső középpolgársághoz. Magasabb volt ez az arány a köztisztviselők — állami, városi, közlekedési tisztviselők — körében. Ezeknek mintegy egynegyede sorolható a jó és biztos jövedelmű, középpolgári szinten élők közé. Mindez természetesen csak a legáltalánosabb, sematikus kontúrokat jelzi. A középpolgárság kategóriájába soroltak, mint a felső uralkodó körök, s mint látni fogjuk, a kispolgárság is, nemcsak gazdasági-jövedelmi viszonyaik szerint rétegződtek: igen eltérő eredetű és szociális arculatú, egymástól elütő hagyományokkal, tudatvilággal rendelkező rétegekből tevődtek öszsze. A két végletet két társadalmi típussal jellemezhetjük: egyfelől a jómódú zsidó lipótvárosi kereskedő, másfelől a jelentős pozíciót elfoglaló dzsentri származású, az „úri középosztályhoz" tartozó állami hivatalnok típusával. A magasabb középpozíciók egyéb területein — az iparban, az értelmiség körében — ezek az eltérő szociális típusok kevertebben éltek (1930-ban Budapesten az iparosok 32, a magántisztviselők 45, az ügyvédek 51, az orvosok 42, a mérnökök 26 — de a magánmérnökök több mint 60 — százaléka volt zsidó származású, a kereskedőknek és a kereskedelmi alkalmazottaknak pedig több mint 60 százaléka, a köztisztviselőknek viszont alig 5 százaléka), noha a zsidó vallásúak aránya a magasabb jövedelműek között még jelentősebb volt. 27 Amint látható, a felső középrétegeken belül a fő választóvonalat a zsidókérdés jelentette. A középréte- Nagyfokú egyszerűsítés volna a zsidókérdésben megnyilvánuló társadalmi ellentéteket puszgek és a zsidó- tán gazdasági érdekharcoknak tekinteni. Hiba volna az is, ha a zsidókérdést pusztán a torz ideokerdes } 0 gj a i manipulációk körébe utalnánk — ámbár a belső gazdasági érdekharcok nagy szerepet játszottak benne, s az antiszemitizmus a retrográd célokat szolgáló ideológiai manipuláció leghatásosabb eszközévé vált. A zsidókérdés nagy romboló erejét azonban éppen az adta meg, hogy a magyar polgári fejlődés valóságos torzulásait, „szervetlenségét" fejezte ki sűrítetten; a magyar polgári nemzet elmaradottságát, belső töredezettségét. Olyan történeti utat tükrözött, amely megnehezítette, hogy a „magyar nemzet" hagyományos osztályai és rétegei azonosítsák magukat a modern polgári viszonyokkal — köztük e viszonyok termékével: saját fővárosukkal —, hogy felismerjék és elismerjék benne önmagukat. Erre az objektív alapra épült — torz ideológiai jelenségként — az antiszemitizmus, messzi múltból is táplálkozó, de alapjában modern, összetett tartalmával, mely a birtokos osztályok és az értelmiség egy részének konkurenciaharcát éppen úgy magába olvasztotta, mint a tőkés fejlődés által marginális helyzetbe szorult tradicionális nemesi és régi kispolgári elemeknek a modern viszonyokkal szembeni ellenérzését vagy mint a kizsákmányolt tömegek ösztönös antikapitalizmusát. Á zsidókérdésben és az antiszemitizmusban kifeiezésre jutó társadalmi ellentétek éppen a most elemzett módosabb középrétegek körében váltak, ha nem is a leghangosabbá, de a leginkább meghatározóvá, itt rendelkeztek nem csupán illuzórikus, hanem realizálható gazdasági háttérrel. Ezekben a felső középpozíciókban tömörült a modern arculatú — erősen zsidó összetételű — hazai polgárság jó része, elsősorban Budapesten. Ezen a szinten számottevő társadalmi erőt képviselt a nem zsidó származású középpolgárság és polgári értelmiség is. Itt alakult ki az „úri középosztály" retrográd arculatú magva, az a főleg „szabad" politikusokból, újságírókból, ügyvédekből stb. álló dzsentroid réteg, amely eléggé „modernnek", eléggé „kapitalistának" érezte magát ahhoz, hogy élére álljon a tőkés pozíciók erőszakos újraelosztásáért folyó küzdelemnek. Annál is inkább, mert az ellenforradalom és a fasizálódás idején'egyre erőteljesebben érezhette maga mögött az „úri középosztály" hivatalnoki-katonatiszti csoportjainak támogatását. A „középosztály" eresze, széles kispolgári erőktől is támogatva, a fasizmust eszköznek használta fel élősdi „kapitalizálódásának" elősegítésére; arra készült, hogy egy totális fasiszta rendszer keretében, valamiféle újonnan szerveződött „nemzeti burzsoáziaként" (mely ilyenképpen tehát „össznemzeti" hivatást teljesít) foglalja el a vonzó polgári pozíciókat. Ezzel a réteggel szemben
