Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

elit belső egyensúlyának biztosítása érdekében, támogatta a liberális sajtót is, ez a támogatás a másikhoz képest elenyésző volt. Még egy példa a folyóiratok területéről: amíg a kormányzat és külön a nagyburzsoázia anyagi támogatását élvező Magyar Szemle magas honoráriumokkal dolgozott, nagyszabásúan foglalkozott könyvkiadással stb., a Nyugat, amely politikai szellemét tekintve egyáltalán nem volt vádolható bármiféle forradalmisággal, a korszak legnagyobb részében súlyos anyagi gondokkal küzdött, a folyóiratot nemegyszer a teljes megszűnés veszélye fenyegette. Magas Az uralkodó osztály felső rétegének harmadik csoportját az állami bürokrácia magas posztjain bürokrácia álló hatalmi elit alkotta. A magas bürokrácia természetesen gazdasági^szempontból saját, önálló erővel nem rendelkezett. Társadalmi szerepe azonban igen jelentős volt, jelentősebb, mint a magasan fejlett s a nemesi-feudális maradványoktól radikálisan megszabadult kapitalista országokban. Magyarországon az állam — s így az államot közvetlenül irányítók — nagy szerepét nem utolsósorban éppen az egyoldalú és késői polgárosodás tette kiemelkedővé. Állami támogatást igényelt mind a gyenge és a nagybirtokosság nyomása alatt fejlődő nagyburzsoázia, mind a kapitalista fejlődéssel nehezen lépést tartó nagybirtokos osztály. Az államapparátus vezető csoportja — ahogy a korszak egyik neves kutatója rámutatott — így már a századfordulótól kezdve bizonyos fokig a „mérleg nyelve" szerepét töltötte be; kialakult egy sajátos etatizmus, mely „sok tekintetben előképe volt az állammonopol izmus fasiszta válfajának, s viszonylag önálló szerephez juttatta az államapparátust, a végrehajtó hatalom közvetlen birtokosait.

2Z Az államgépezet vezető rétegének szociális arculata ugyancsak erősítette ezt a tendenciát. A földbirtokosságból lesüllyedő dzsentri, mint ismeretes, gazdasági hanyatlásáért az állami vezető funkcióikban keresett és talált részben kárpótlást. Olyan társadalmi réteg alkotta túlnyomórészt az államapparátus vezető csoportját, mely múltjára, eredetére hivatkozva, az ország hagyományos uralkodó rétegének tekintette magát, s noha gazdasági téren nagyobb erők ragadták kezükbe a vezetést, vezetői elhivatottságát továbbra is megőrizte. Ezek a tendenciák tovább éltek 1919 után is, ámbár a nagyburzsoázia és a nagybirtokos osztályellentétei veszítettek jelentőségükből. Emögött elsősorban társadalmi-politikai okok álltak: a néptömegek, elsősorban a munkásság féken tartása erős, autokratikus uralmi formákat igényelt. A korszak növelte az állammonopolista törekvéseket is, s mind nagyobb szerepet juttatott az államgépezetnek — az elnyomás mellett — a társadalmi élet egyéb területein is (szociálpolitika, ideológiai manipuláció stb.). Már utaltunk arra, hogy a két háború közötti nagy válságkorszakban napirenden maradtak, sőt kiéleződtek a magyar polgári fejlődés késői és torz menetéből fakadó problémák. Azok a nemesi eredetű vagy öntudatukat egy vélt nemesi múltból merítő középrétegek, amelyek kívül rekedtek a kapitalizmus előnyös pozícióin, éppen az államtól várták, hogy a gazdasági erők számukra kedvező, erőszakos, élősdi újraelosztásával megoldja problémáikat, elsősorban az „idegen" zsidó tőkések és középrétegek rovására. S mert az államgépezet felső posztjait kézben tartók szociális szempontból egyfelől elsősorban a nagybirtokos osztályhoz, másfelől a dzsentri-dzsentroid középrétegekhez álltak közel, ezeknek a törekvéseknek bizonyos mértékig képviselőivé is váltak. Nem arról van szó, hogy az állami bürokrácia vezető csoportja mást akart volna végrehajtani, mint ami a gazdasági hatalmaknak érdekében állt, de az uralkodó osztályok közös érdekeit úgy képviselte, hogy közben érvényesíteni igyekezett saját maga és a társadalmi bázisát jelentő „úri" rétegek partikuláris érdekeit is. Annál is inkább, mert 1919 után az államgépezet irányító csoportjában számottevő átalakulások mentek végbe: a csoport az ún. „szegediek" — az ellenforradalom élvonalát alkotó úridzsentroid elemek — beáramlásával részben kicserélődött. A konszolidáció viszont a magyar arisztokrata és régi dzsentri családok ősi névvel, de jelentős családi vagyonnal már nem rendelkező, konzervatívabb beállítottságú tagjait helyezte előtérbe a felső államhatalmi és politikusi gárdán belül is — anélkül, hogy a „szegedi" ellenforradalmi élcsapat vezetőit kiszorította volna. A két csoport összefonódását a leginkább Horthy Miklós személye biztosította, aki egyben megszemélyesítője lett az eltérő arculatú felső uralkodó rétegek egységének. A harmincas években a magas bürokrácia aktivitása és pozíciói megerősödtek, a szélsőjobbokkal előretörése s a szélsőjobboldali politika részben kormányprogrammá emelkedése együtt járt a hatalmi elit „külön" szerepének a növekedésével, s belső összetételének az „úri középosztályi" elemek javára történő újabb módosulásával. A fasizmus terjedése, majd a zsidótörvények, végül a háború alatt és főleg annak második felében döntő problémává váló külpolitikai orientáció kérdése növelte a magas bürokrácia mindkét szárnyának — a nagybirtokhoz és nagytőkéhez szorosabban kapcsolódó, valamint ellenzéki szélsőjobboldali részének — hatalmi-politikai befolyását, miközben mindkét réteg újabb „modernizálódáson" ment keresztül: a régi úri mentalitás egyre inkább nagypolgári magatartássá alakult át. A magas bürokrácia politikailag a kormánypártot — budapesti vonatkozásban a kormánypárt meghosszabbítását jelentő keresztény nemzeti pártot — támogatta. A nagytőkéhez és nagybirtokhoz erősebben kapcsolódó része a kormánypárt mindenkori hivatalos vonalát követte; a szél-