Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

réteg kezében. Mindez arra vezetett, hogy a gazdasági és a politikai-ideológiai hatalom nem egy társadalmi eredetét, értékrendjét, életformáját tekintve többé-kevésbé egységes — vagy szervesen eggyé váló — uralkodó osztály kezében összpontosult, hanem aránytalanul oszlott meg egyfelől a nemesi eredetű — vagy vezető szerepüket egy nem is létező nemesi származás tudatából merítő — rétegek, másfelől az lijburzsoázia között. Az ellentmondás az uralkodó elit legfelsőbb csoportjaiban oldódott fel leginkább: az arisztokrácia és az új nagyburzsoázia között csakhamar szoros szövetség és erősödő társadalmi kapcsolatok jöttek létre. Nem így a társadalmi ranglétra középső fokain: itt fennmaradtak az éles különbségek a kisebb úri földbirtokosok és a zömmel nemesi eredetű — illetve a dzsentri-nemesi rétegekhez idomuló — „középosztály", valamint a modern értelemben vett újburzsoázia között. A társadalom alapvető ellentmondásává természetesen a tőke és a munka ellentéte vált, a tőkés fejlődés számottevő ipari és városi proletariátust hozott létre, s a falu hatalmas nincstelen tömege is átalakult agrárproletariátussá. Ezt az alapvető ellentétet azonban részben keresztezték a fentebb említett sajátosságok: erős és főleg döntő társadalmi hatóerőt jelentő polgárság hiányában, s a feudális maradványok következtében a tőkés—munkás ellentét mellett, azt sokszor elhomályosítva és zavarva, fennmaradt a társadalom „urakra" és „szolgákra" tagoltsága is. Az „úr" és a „nem úr" kategóriái nem illettek bele egy modern értelemben vett tőkés társadalom szerkezetébe. A falu népe, még a birtokos parasztság számára is az „úr" fogalma egyenlő volt mindazokkal, akik a társadalmi ranglétrán fölötte álltak, vagy akiket maga fölött állónak hitt: a városi „vasaltnadrágosokkal", de a vidéki kispolgári értelmiséggel, sőt az államapparátus legkisebb írnokával is. A nemesi eredetű vagy ahhoz idomuló rétegek szemében viszont nem volt igazi „úr" a gazdag zsidó kereskedő vagy iparos sem, noha gazdasági erő tekintetében igen gyakran jóval fölötte állt a dzsentri, pontosabban az egyre inkább csupán dzsentroidnak nevezhető rétegeknek. A dzsentroid társadalmi értékrend, a származás elsőrendű presztízst biztosító ereje tehát keresztezte a vezető elit, de még inkább a középrétegek belső csoportjainak gazdasági viszonyok szabta tényleges társadalmi helyzetét: életmód, életforma és tudatvilág igen gyakran nem fedték a tényleges gazdasági állapotot, A polgári értékek (vállakozó hajlam, szorgalom, demokratikus gondolkodásmód stb.) társadalmi vonzóereje az uralkodó körök és a középrétegek széles csoportjaiban alacsony maradt. A polgári egyenlőség sem a különböző társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyában, sem a közéletben nem bontakozhatott ki szabadon. Fennmaradt a kasztszerű elzártság és elzárkózás számos eleme. Ehhez járultak e sajátos társadalomfejlődés nemzeti vonatkozásai. A modern tőkés viszonyok a „nemzeti" osztályokat és rétegeket, a parasztságot, a tradicionális kispolgárságot, a nemességet bomlasztották. Ezzel szemben, mindenekelőtt gazdaságilag, jelentős számú „idegent" — zsidókat, németeket — vetettek a kapitalizálódás élére. Még a modern nagyipari munkásság eredeti törzsében is fontos szerepet játszott egykor a nem magyar elem: osztrákok, németek, szlovákok, csehek. Ilyen körülmények között széles talajra találtak azok a nézetek, melyek a szükségszerű tőkés és ipari fejlődést valamiféle „idegen", a magyarságot eredeti jellegéből kivetkőztető folyamatnak tekintették. Ezektől a torzító hatásoktól a leginkább természetesen a városi proletariátus volt mentes, a városi és munkásélet kohója olvasztotta fel a legjobban a feudális-rendi hagyományokat, s világította át a társadalom e bonyolult, a különböző formációk együttéléséből, részben a rendi viszonyokra emlékeztető elkülönüléséből fakadó szövevényét. A polgári fejlődés torzulásai azonban nyomot hagytak a városi munkásságon, a munkásság életmódján és tudat világán is. 1918 — 19-ben az első világháborús vereség és az Osztrák—Magyar Monarchia összeomlása felszínre hozta a magyar társadalomfejlődésnek mindezeket az ellentmondásait és torzulásait. A néptömegek forradalmasodtak, a poigárság előtt is szabaddá vált az út a feudális maradványok lebontására. A külső és a belső körülmények azonban megakadályozták a hatóerőben gyenge s a proletariátus által szorongotott magyar polgárság forradalmának győzelmét, egy modern polgári Magyarország megteremtését. Ugyancsak vereséget szenvedett a munkásság szocialista forradalmi kísérlete, mely gyökeres szakítást hirdetett nemcsak a modern kori társadalomfejlődés torzulásaival, hanem az egész polgári rendszerrel is. Az ellenforradalom győzelme még jobban elmélyítette a társadalom szerkezetének anakronisztikus vonásait. Igaz, a birtokos i>arasztság társadalmi ébredése és aktivitása — tragikus módon: egy helytelen agrárpolitikát folytató proletárforradalommal szembeni visszahatásként — átmenetileg fellendült, de ezt a lendületet a restaurációs erők csakhamar leszerelték és visszaszorították. A munkásságot társadalmi-politikai szempontból igyekeztek lefegyverezni, minél teljesebben kirekeszteni a hivatalos társadalomból. „Bűnössé" vált a polgárság és a polgári értelmiség demokratikus-radikí'dis része is; visszaszorításukat nem utolsósorban a fajvédő mozgalom szélsőséges antiszemitizmusának segítségével hajtották végre. A bűnösök listájára került, méghozzá az élre, Budapest, mely a polgári és proletárforradalomnak egyaránt központja és döntő bázisa volt; az ellenforradalom úgy lépett fel, mint a „magyar", a „nemzeti" vidék forradalma a hazátlan, kozmopolita fővárossal szemben. Az ellenforradalom nemcsak a szocialista mozgalmat, de a