Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
ben ehhez járult a sok nőt foglalkoztató textilipar fejlődése. Az új felvándorlók körében viszont mindig kevesebb a nő, mint a férfi. Ezek a tényezők magyarázzák a nők számarányának változásait a főváros különböző részein. A gazdagok, a jómódú polgárok lakta negyedekben a nők magas aránya elsősorban a házicselédek nagy számából következett. Az I. kerületben a lakosság 59,2 százaléka volt nő az 1930-as évek végén, a XII. kerületben a lakosság 56,4, a II. kerületben 56,9, az V. kerületben 58 százaléka. Ellenkező végletként a nagy munkáskerületekben: a X., a XIII. kerületben határozott férfitöbblet mutatkozott, a nők aránya az előbbiben csupán 47,6 az utóbbiban 48,1 százalék volt. A peremövezetben magas volt a nők aránya a régi városi településeken (pl. Újpest), valamint azokban a helységekben, ahol a nyugdíjasok aránya kiemelkedő (pl. Rákosliget, Rákospalota). Az átlagosnál jóval kevesebb volt a nő viszont az újonnan fejlődő munkás-vidékeken, elsősorban Csepelen, Albertfalván, Budatétényben. Hogy a férfiak és a nők aránya mily nagymértékben függött a munkásfel vándorlástól, mutatja a szűkebben vett Budapest 1930—1941 közötti demográfiája: amint megerősödött a munkásvándorlás a főváros belső területei felé, a nők arányszáma rögtön visszahanyatlott. A harmincas évek második felében ebbe az irányba hatott a nőket csak kismértékben foglalkoztató vas- és gépipar gyors fejlődése is. Érdemes egy pillantást vetnünk a családi viszonyokra is. A régen városiasodott körzetekben és az újabb településeken is a kétgenerációs család dominált. Az új bevándorlók körében az idősebbek, az első generáció tagjai gyakran vidéken maradtak. Gyorsan szaporodott — a gazdagok között, a jól szituált társadalmi rétegekben erősen, de nem lebecsülendő mértékben a proletariátus körében is — a gyermektelen vagy egygyermekes családok száma. A lakosság családi állapot szerinti megoszlása is módosult az idők folyamán, s amellett eltérően alakult a nemek szerint is. A házasságban élők aránya — noha a házasságkötések tipikus ideje kitolódott — erősen emelkedett, ami elsősorban a fiatalkorúak nagy számbeli visszaesésére vezethető vissza. Mindamellett ezen a téren jelentős különbségek álltak fenn társadalmi hovatartozás szerint, s a főváros régi belső területe és a peremvidék között; e különbség az 1919 utáni első évtizedben élesebbé vált, a harmincas évektől, a város belső területei felé irányuló erős vándormozgalom hatására viszont csökkent. A szűkebb Budapesten, ahol a lakosság elöregedése sokkal gyorsabb ütemű, s ahol a válások száma is gyorsabban emelkedett, jóval több volt a magányos, házasságban nem élő ember, mint a peremvidéken. A szűkebben vett Budapesten a harmincas évek körül a 15 évesnél idősebb népesség mintegy fele, a peremövezetben viszont majdnem 60 százaléka élt házasságban. A peremövezetben több fiatal munkaképes korú, s így házasságban élő lakos volt található, mint a belső kerületekben; s noha a peremvidéken találhattunk igen jelentős nyugdíjas-településeket is, egészében véve itt az özvegyek aránya mégis alacsonyabban alakult, mint a belső övezetben. Fordított volt a helyzet a válások terén: ezek aránya a szűkebb Budapesten volt jóval magasabb, mint a külvárosokban. Az egész problémát mélyen áthatották a társadalmi és osztályhelyzet diktálta feltételek. A munkások, általában a szegény néposztályok számára a házasság — még ha gyakran nem törvényesítették is — elsőrendű szociális szükséglet volt; a proletárok életviszonyai különösen követelőén igényelték a családi életformát. Számukra a család fontos gazdasági szerepet töltött be, amellett — mivel a munkások nagy többsége öregségére ellátatlan maradt — valamelyest létbiztonságot nyvíjtott az öregkorra is. Műveltség, A népesség műveltségi helyzetével természetesen elsősorban az osztályok és rétegek társadaiskolai vég- lomrajza keretében foglalkozunk majd. Most csak néhány, az iskolázottságra vonatkozó általázettseg nog a( | a t 0 t emelünk ki. Ezek plasztikusan tárják elénk a főváros lakosságának sajátos műveltségi viszonyait, pozitív irányú eltérését az ország általános műveltségi állapotától. Ami az analfabetizmust illeti, ez korszakunkban már országosan sem jelentett olyan nagy problémát, mint azelőtt: az írni-olvasni nem tudók számaránya az egész népességben alatta volt a 10 százaléknak. Jóval kedvezőbb volt a helyzet a városokban, s általában az úgynevezett ipar-forgalmi népesség körében. Amíg 1930-ban a mezőgazdasági dolgozóknak még 15 százaléka volt írástudatlan, addig az ipari népesség 5, a kereskedelemben és a közlekedésben foglalkoztatottak 3—4százaléka. Még kedvezőbb helyzetet tükröznek a fővárosi adatok. Nagy-Budapest lakosságának 1930-ban 3,6, 1941-ben csak 2,8 százaléka volt írástudatlan. A főváros iskoláztatási körülményei sokkal kedvezőbbek voltak a vidékénél. A magasabb iskolák nagy része, a felsőfokú iskolák túlnyomó része Budapestre jutott. Ezt elegendő egy adatsorral illusztrálni: 1935-ben az ország összes elemi iskolai tanulójának 5,4 százaléka tanult az ország népességének mintegy 12 százalékát tömörítő szűkebben vett Budapesten (ez az arányszám azért olyan alacsony, mert a fővárosban a gyermekek száma sokkal kisebb volt, mint vidéken), de a polgári iskolások 28, a tanonciskolások és a középiskolások 35, a felső kereskedelmisták 51, s a főiskolai hallgatók több mint 53 százaléka. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy a munkás-peremövezet iskolázási viszonyai messze elmaradtak a főváros belső területeitől. Amíg a polgári iskolák és a tanonciskolák eléggé arányosan oszlottak meg a belső kerületek és a peremvidék között, a felsőbb iskolák a külvárosokban szinte teljesen hiányoztak. Az iskolai végzettség arányszámai korszakunkban a következőképpen alakultak:
