Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

ka-, kakaó- és csokoládégyártás, mivel e termékek annak idején luxusfogyasztási cikkeknek számítottak, erősen visszaesett, az alig több mint 2000-es munkáslétszám egyharmada került az utcára. A pótkávé és növényi konzervgyártás a válság előtti 2 milliós termelési értékkel szemben 1932-ben 1,1 milliós termelést ért el, de a kedvező^exportlehetőségek révén 1937-ben csaknem 15 milliós gyártási eredménnyel zárt. A szalámi- és konzervgyárak 55,7 millió pengő értékű termelése (1929) a válság mélypontján 1933-ban 35 millióra esett vissza, de 1938-ban már 56,3 millió pengőre nőtt, ami volumenét tekintve meghaladta az 1929. évi szintet. A tejipar helyzetét megkönnyítette a válság éveiben a kormányzatnak azon intézkedése, amelynek alapján a kistermelők nem értékesíthették szabadon a főváros piacain tejtermékeiket. A Pest környéki tejtermelőket és tejkereskedőket ez az intézkedés érzékenyen^érintette. A tejipar, kartellbe tömörülve, a válság folyamán is fenntarthatta magas árait. A tejkartell 11 — 12 fillérért vette át a tejet; a piacokon és a boltokban ezzel szemben 32—40 fillérért árusították. Az eladásra kerülő tej mennyisége s a tejfogyasztás fejátlaga egyre csökkent. 1933-ban a tejfogyasztás napi fejátiaga 0,24 literre esett vissza az 1929. évi 0,37 literről. Végül a tejértékesítő vállalatok is rákényszerültek az ármérséklés gyakorlatára. A tej ára a 30-as évek közepére 28- 30 fillérrel stabilizálódott. A tejfogyasztás azonban csak lassan emelkedett, s 1938-ban is 0,31 liter, ami elmaradt a válság előtti fejátlagtól. A tejtermékek fogyasztása nagyobb volt az 1930-as években, mint az előző évtizedben. 1929-ben 30,5 millió pengő, 1933-ban 28,5 millió pengő, 1938-ban 42,6 millió pengő a termelés értéke. A fővárosban ezekben az években három dohánygyár működött. A legnagyobb a lágymányosi, ezt követte az óbudai, majd a kőbányai. Mindhárom gyár kincstári tulajdonban állott, és 2300- 2600 munkást, főleg nőket foglalkoztatott. Évente 6 — 800 vagon dohányt dolgoztak fel, évi 6 — 7 millió szivart és évi 1,3—1,5 milliárd szivarkát állítottak elő. A sör- és malátagyártás, a szeszgyártás, a konyak-, likőr-, jjálinka- és rumgyártás, az ásványvíz-, szikvíz-, jég- és vízgyártás jelentősége egyre csökkent. Az élelmiszer-feldolgozó iparág — a legnagyobb ipari csoport — termelésének értéke 1,5 — 2szerese ezekben az években a gép- vagy a textilipar termelésének. Részesedésének aránya a főváros ipari termelésében 29—33 százalék körül alakult, függően az értékesítési lehetőségektől és a mezőgazdasági terméseredményektől. Az iparág az egész időszak folyamán kapacitáskihasználatlansági problémákkal küzdött, aminek oka a korábbi termelőterületek és fogyasztópiacok elvesztése, a szűk belső piac, de nem utolsósorban az országos viszonylatban bekövetkezett iparági fejlődés, mely főleg a vidéki körzetekben ment végbe. Az élelmiszer-feldolgozó ipar korábbi fővárosi centralizáltsága az 1930-as évekre megszűnt. 1929-ben a fővárosi élelmiszerfeldolgozó gyárak termelése még az országos iparági termelés közel 40 százaléka, de 1933-ra már csak 38,5 százalékos a részesedési arány. Az évtized második felében, amikor a külkereskedelmi forgalom az élelmiszeripari termékek tekintetében javult, a fővárosi gyárak jobban kihasználták a konjunktúrát, részesedésük újból 40 százalék fölé emelkedett. Az ágazat vidéki gyárainak fejlődése mégis szembeötlőbb: a budapesti gyáraknál a pangás jelei domináltak. 1938-ban az élelmezési és élvezeti cikkeket gyártó iparág 205 gyári jellegű üzeme működött és 14 959 munkást foglalkoztatott a fővárosban. Összesen 377,5 millió pengő értékű terméket állítottak elő. A termelésnek 10 százalékát exportálták. A vegyészeti ipar a főváros és Pest-környék egyik legdinamikusabban fejlődő iparága volt. Az 1920-as évek derekán az autonóm vámtarifa árnyékában a kedvező vasúti díj szabásrendszer, a kereskedelempolitikai szerződésekés intézkedések pozitív hatást gyakoroltak a nagy-budapesti, főleg vegyészeti nyersanyagokat késztermékké feldolgozó üzemekre. A gazdasági válság előtt a fővárosi vegyészeti gyárak az országos termelés 61 százalékát állították elő. A nagy-budapesti részesedés mérve meghaladta a négyötödöt, mivel a vegyészeti üzemek 70 százaléka s a munkáslétszám 77 százaléka 1930-ban Nagy-Budapest területén található. A főváros vegyi üzemei a válság éveiben jól prosperáltak, mivel termelésük a belső szükségletek fedezésére szolgált. A behozatali korlázotások és a valutahiány a vegyipart kedvezően érintették, mivel a belső piac kiterjesztésével jórészt pótolni tudták a fogyasztás csökkenését. Az 51 gyógyszer- és vegyészeti iparcsoportban nyilvántartásba vett kartell gondosan figyelt az áralakulásra. Az árak esése is kisebb mérvű, mint az általános árdepresszió. A nyersanyagár-zuhanás az iparág íentabilitását növelte. A mezőgazdaság részére gyártott vegyi cikkeknél figyelhető meg termeléshanyatlás, amelyet az egyéb vegyi termékek megnövekedett kereslete azonban ellensúlyozott. 1932-ben a termelés értéke 29 millió pengővel csökkent. 1933-tól évről évre nőtt az üzemek száma, a munkáslétszám és a termelési érték is. 1938-ban 161 vegyészeti gyár 8862 munkással 141 millió pengő értékű árut termelt, s a fővárosi vegyészeti gyárak az országos termelés 48 százalékát adták. Az elővárosokban települt nagy vegyészeti gyárak (Chinoin) az 1930-as években fellendültek. A termelés értékénél az évtized folyamán mintegy 18 százalékos, a foglalkoztatott munkások számánál 55 százalékos a fejlődés. A vegyészeti iparágon belül a fővárosban vagy közvetlen környékén helyezkedtek el a legnagyobb