Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

olajfinomító és feldolgozó telepek (Soroksári út, Csepel), a legnagyobb gázgyár (Óbuda), a legjelentősebb műtrágya-, enyv- és albumingyárak (Soroksári út, Kén utca), a legfontosabb festékés növényolaj gyárak (Újpest, Rákospalota) és a legnagyobb gyógyszergyárak (Újpest, Kőbánya). A vegyészeti ipar a város északi és déli körzeteiben, peremvárosaiban telepedett meg. A gazdasági élet kereteinek összezsugorodása jelentősen csökkentette a nyomdaipar termékei iránti keresletet. Elsősorban a nyomtatványkészítés esett vissza, kisebb mértékben a sajtótermékek és könyvek megjelentetése, a példányszámok is csökkentek. Az igények mérséklődése kihatott a nyomdaipari üzemek fluktuációjára: 1929 1933 között 283 nyomdaüzem és telephely szűnt meg és 374 új vállalkozás indult be. A gomba módra szaporodó és felszámoló nyomdaüzemek változása is összefüggésben állt a gazdasági élet hanyatlásával: a legtöbb kisüzemet a nyomdák elbocsájtott szakmunkásai alapították, remélve, hogy ily módon fenntarthatják maguk és családjuk egzisztenciáját, de a csődök számának alakulása e próbálkozások illuzórikus jellegét mutatta. A főváros nyomdaipara az országos termelés 90 százalékát állította elő. A budapesti nyomdaipar helyzetének változása tehát egyúttal az országos nyomdaipari helyzetképet is meghatározta. 1933-ban a fővárosi nyomdák termelése abszolút értékben az 1929-es szintnek csupán 63 százalékát tette ki. Az 1938-ig tartó időszakban a mérsékelt javulás folyamata állandónak bizonyult, s a második világháború előestéjén a nyomdaipar elérte az 1929. évi csúcsteljesítményét. A fővárosi nyomdaipari vállalatok, különösen a komoly tradíciókkal rendel-' kező nagy nyomdák rendszerint kiadóvállalatokkal is rendelkeztek, és jelentős mértékben befolyásolták a magyar könyvkiadást is, amelynek több mint négyötöde Budapestnek jutott. Az építőipari helyzetkép megrajzolásának lehetőségét gátolja az a tény, hogy a korabeli Az építőipar, statisztika az építőipart a kisipar keretei közé sorolta, s ennek megfelelően csak elvétve állnak az építkezések rendelkezésre adatok. Az ipartestületi évi jelentéseknek csupán a mesterek és tanoncok létszá- lakáshelyinának alakulására vonatkozó közlésein kívül elsősorban az 1930. és 1941. évi népszámlálások nyújtanak tájékoztatást. Az 1935-ös úgynevezett középipari adatfelvételből az építőipar ugyancsak kimaradt. Lényegesen nagyobb adatanyag áll rendelkezésre viszont a fővárosi építkezésekről. Az építőanyag-ipari helyzetkép, az elszórt kisipari adatközlések ós az építések ismeretében, kombinatív úton lehet az építőipar helyzetére vonatkozóan bizonyos fejlődéstendenciát megadni. Az 1930. évi népszámlálás szerint a fővárosban 1745 építőipari vállalat működött, 8414 munkást és alkalmazottat foglalkoztattak, s az évi termelés értéke körülbelül 40 millió pengőt tett ki. Az adatokat a népszámlálás iparági országos eredményeivel összevetve az tűnik ki, hogy az országos építőipari termelésnek a budapesti 35,4 százalékát tette ki, míg a munkáslétszám az országos létszám 15,3 százalékát jelentette. 1930-ban az ipartestületi nyilvántartások szerint 2461 mesternek volt érvényes iparengedélye az építési és rokonszakmák területére, s ezek 435 tanoncot foglalkoztattak. Az építési részvénytársaságok száma 115. A statisztikai felvételekkel kapcsolatban a korabeli források is az adatok kérdésességét hangsúlyozták, aláhúzva a felvételek kísérleti jellegét. A budapesti építkezések adatainak áttekintése e feltételezések helyességét még csak aláhúzza. A 386. oldalon levő táblázatban foglalt építési költségek 1930. évi végösszege egyből rávilágít a népszámlálási felvétel problematikusságára. A kerületi elöljáróságok építési osztályainak mérnökei által az egy építkezés befejezése alkalmával felvett építkezési kiadások végösszege ugyanis 81 százalékkal nagyobb, mint az 1930-as népszámlálási adat, bár kétségtelen, hogy a mérnöki felvételekben a házilagosan kivitelezett építkezések becslésszerű költségei is bennefoglaltattak. Az adatsorok egybevetése nyomán kibontakozik az 1920-as évek második felében fellendült építési tevékenység képe, amelyet jórészt a főváros által kezdeményezett olcsó lakásépítési akciók indítottak be. Az ezekben az években — főleg kölcsönökből — felépített lakások számának nagysága és az üresen álló bérlemények jelentéktelen mennyisége a kedvező gazdasági helyzet képét tükrözte. Az 1925-ben összeírt 212 215 lakás az évtized végéig évi 3 — 4 százalék közötti új lakással gyarapodott. 1930-ban a lakások száma 244 251 ( + 15%), 1935-ben 268 125 ( + 26,4%), 1941-ben 288,100 ( + 35,8%). A lakásgyarapodás mértéke 15 év alatt nem egészen 36 százalék, azaz évente átlagban 2,38 százalékkal gyarapodott a főváros lakásainak száma. Az 1920-as évek második felének lakásszaporulata — különösen az évtized elején keletkezett nyomortelepek fényében — sem mondható elégségesnek, és még ez a viszonylag csekély gyarapodási tendencia is lényegesen visszaesett a válság mélypontján. Rontották a lakáshelyzetet az 1930-as évek elején végzett nagyméretű bontások, melyek főleg városrendezési jellegűek voltak. Kiemelendő az 1932 — 34 között lebontott Tabán több száz lakóházának kiesése, majd néhány évvel később a Madách tér—Erzsébet sugárút körzetében, illetve kialakításával összefüggően lebontott több száz lakás. Aránylag elég nagyméretű bontási tevékenység folyt útkiigazítási, közműfejlesztési s végül lakás-elöregedési indokkal. A korabeli építőipar műszaki színvonalára kedvezőtlen fényt vetett két nagy ház leomlása is. Az első egy a Szt. László úton (ma Reitter Ferenc utca) épülő több emeletes félkész ház leomlása 25 Budapest története V. 385