Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Márkus József volt főpolgármester fia, aki a városi kormánypárt megbízásából a BSZKRT vezérigazgató-helyettesi stallumából figyelte a közlekedést. Mindez azokban az években történt, amikor ezrével voltak a fővárosban állástalan diplomások. 1927-ben például az állástalan diplomások száma Budapesten 7487 volt. 1928-ban közülük hatszáznak sikerült bejutni a fővároshoz az állástalan diplomások részére szervezett néhány hónapos munkára, havi 80 pengős díjazásért. 1931-ben több mint 8000 állástalan diplomás jelentkezett a 600 munkahelyre. Közülük 200-at a Wolff-párt, 200-at a Kozma-párt, 10-10-et Ripka főpolgármester és a népjóléti miniszter ajánlására, 5-öt az Újságíró Szövetség, 115-öt a jobboldali szervezetek és testületek és 50-et a szakszervezetek ajánlatára alkalmaztak. Keresetüket azonban már leszállították. A korábbi havi 80 pengő helyett a levonások után már csak 55 pengőt kaptak kézhez. A nyomor méretei és az orvoslás pártszempontok szerinti osztogatása jellemezte az akkori városvezetést. A legfőbb várospolitikusok szemérmetlen magatartása láttán — érthetően — a városatyák Egyéni haszsem lehettek jobbak a „Deákné vásznánál". A nehéz gazdasági viszonyok közepette mindent nok a közmegtettek, hogy megbízóik — a nagyvállalatok, pénzügyi csoportok — részére a fővárosi köz- mun

kákból munkákból, a biztos és nagy hasznú városi munkákból minél többet szakítsanak ki. Néhány jellemző példa, amelyet az ellenzék az 1933. november 21-i közgyűlésen tárt fel: Koós Jenő városatya igazgatósági tagja volt az Angol—Magyar Banknak, amely szoros kapcsolatban állt a Gellért fürdő építkezési cégeivel és a bank érdekkörébe tartozó Pátria Csontfeldolgozó Vállalattal, amely fővárosi területen működött és átvette a fővárosi élelmiszer-feldolgozó üzemektől a csontárut. Tagja volt még annak a konzorciumnak is, amely 1927-ben a főváros részére a kétmillió dolláros kölcsönt megszerezte. Hasonló kapcsolatai voltak Petrik Jenő örökös városatyának. Huszár Károly, a volt keresztényszocialista tanító és miniszterelnök a Leszámítolóbank igazgatóságának tagjaként őrködött a közgyűlésben megbízói anyagi érdekei fölött: a bank monopolista bérlője volt a főváros közraktárainak, kölcsönöket adott a városnak, de akkor még 30 százalékos érdekeltsége volt a Ganz-konszernben is, amely legfőbb szállítója volt az Elektromos Műveknek és a BSZKRT-nak. Rakovszky Iván, a frankhamisítási ügy és az 1925-ös fővárosi törvény beterjesztője, a Közmunkák Tanácsának elnöke és a Szent-Margitsziget Rt. elnöke a közgyűlésen purifikátori szerepben tetszelegni igyekvő Éber Antal nagytőkéssel, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara Elnökével együtt tagjai voltak a Magyar—Olasz Bank Rt. igazgatóságának. Éber kellemetlenkedő magatartásával csak akkor hagyott fel, amikor veje megkapta a Nagycsarnok tervezési munkáit. Orphanides János városatya a Ganz-konszern igazgatóságának volt elnöke. Csilléry András ellenforradalmár, a Keresztény Községi Párt alapítója és alelnöke az Állami Munkásbiztosító Pénztárnál — az Országos Társadalombiztosítási Intézet elődje — volt egy személyben megrendelő, szállító és átvevő. Kossalka János műegyetemi tanár, a Vízművek felügyelő bizottságának elnöke a csőkartellel fennálló kapcsolatait kamatoztatta oly módon, hogy Paulovits vízmű-vezérigazgatóval összejátszva, évtizedekre elegendő csőtartalékot szereztettek be a vállalatnak. Főjegyzők és tanács jegyzők kisebb méretekben ugyan, de szintén megszegték az összeférhetetlenség szabályait. Nagy visszhangot váltott ki a szikvízkar tell által lepénzelt fővárosi tisztviselők ügye, akik a kartellhez nem tartozó cégeknél tartottak állandó ellenőrzéseket és a legkisebb szabálytalanságot is elkobzással, nagy pénzbírsággal büntették. Mások rendszeres pénz járandóságban részesültek érdekképviseleti és adókivetési eljárásoknál „lojális" magatartásukért. A kapitalista társadalmi rendszer által elfogadott és írott törvénybe nem ütköző pénzhajhászási, párturalmi és protekciós cselekmények mellett egész sor városatya a rendszer törvényeivel is ellenkező, büntetendő cselekmények sorozatát követte el. E városatyák többnyire a hatalmon levő többség soraiból kerültek ki, mivel nekik voltak megfelelő összeköttetéseik a visszaélések elkövetésére. Egy keresztény párti városatya több ezer pengő lefizetése esetén burgonyakiviteli engedélyektől kezdve a kormányfőtanácsosi cím megszerzéséig vállalkozott szolgálatokra. A le nem zárt vizsgálati eljárás során nem derült ki, hogy kinek a felhajtója volt. A Széchenyi fürdő építési panamájában egy keresztény párti városatya jóvoltából a munkát végző ugyancsak jobboldali érdekeltségű vállalat embereinek módjukban állt a jóváhagyott és revideált számláikat nagyobb összeggel benyújtani a pénztárhoz. A Wolff-párt által feljelentett városatya viszont váddal élt az alpolgármesterek és más főtisztviselők ellen. Óriási közgyűlési vihar támadt, ahol szükség volt a hivataluknál fogva törvényhatósági bizottsági tag főtisztviselők szavazatára is - tehát saját vétkességük ügyében saját maguk szavazták meg maguknak a felmentést —, hogy a Wolff-párt elkerülje a bukást. Az egyezség értelmében a feljelentéseket kölcsönösen visszavonták. Egyes perek anyagából az is kitűnt, hogy a fővárosi építkezések mögött panamák húzódtak meg, mert a munkák kiaelására kiírt versenytárgyalások előtt a bizottságokban helyet foglaló városatyák megbízottai felkeresték az érdekelt cégeket és bizonyos százalék lefizetése esetére garantálták a munka elnyerését. Egy bitumengyáros városatya, a középítési bizottság tagja az útépítő vállalatokkal lépett kapcsolatba: csak az az útépítő kapott fővárosi megrendelést, aki 22 Budapest története V. 337