Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)
BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945
Az 1925. évi választások nyomán a Városházán hatalomra került Wolff— Kozma-klikk lénye- A közüzemi, gében ugyanazt a gazdaság- és várospolitikát folytatta, mint az előző fél évtizedben a Keresztény a városházi Községi Párt. Azonban vigyáztak bizonyos demokratikusabb vezetési formák betartására, teret panamáik. A engedtek az ellenzéki pártok exponenseinek a közüzemek hatalmas profitjából némi részesedés [ amr P enzta '' megszerzésére, és figyeltek arra, hogy segélyezésre, a legkirívóbb nyomor enyhítésére elegendő pénzösszegek álljanak rendelkezésre. A tömegek elégedetlenségének leszerelésére lakásépítéseket, közmunkákat, nagyarányú köz üzemfejlesztési programokat indítottak be. Kiépítették a szegényügyi nyilvántartást a kerületi elöljáróságokon, különböző segélyakciókat rendszeresítettek, bevezették az állástalan diplomások foglalkoztatását, nagyobb összegeket fordítottak az iskolai és gyermeknevelési intézmények szociális ellátására. A keresztény községi és egységes községi polgári párti vezető csoport e „biztonsági" rendszabályok keresztülvitele, továbbá a kormánytényezőkkel előzetesen egyeztetett gazdaságpolitika megvalósítása után csaknem öt éven át zavartalanul élvezhette városházi uralmát. Az 1920-as évek második felében világszerte megnyilvánuló viszonylagos konjunktúra Magyarországot és természetesen fővárosát sem kerülte el. A gazdasági életet fellendítő több mint három milliárd pengő összegű külföldi kölcsönök által létrehozott konjunkturális körülmények közepette nem vált feltűnővé a Városháza urainak alig leplezett meggazdagodása. Az 1929 végén kirobbant gazdasági világválság, kapcsolódva az uralkodó osztályokon belül a városi vezetés kérdéseiben támadt újabb ellentéthez, amit az 1930 végén kiadott új fővárosi törvény alapján a Bethlen-kormány az erő pozíciójából egyoldalúan rendezett, egyszeriben véget vetett a nyugalmi időszaknak. A konjunktúra leple által eltakart gazdasági-társadalmi problémák, az uralkodó körökön belüli hatalmi harc, a fokozódó méretű szociális elégedetlenség, a válság elmélyülése és kiterjedése a gazdasági élet más szféráira is, egyszerre feszült, lázas hangulatot váltottak ki. Megindult a bűnbakok keresése, és a szociális elégedetlenség levezetése céljából egyszeriben napvilágra kerültek az előző fél évtized visszaélései, kétes ügyletei, amelyeknek terjesztésére az ellenzékiliberális sajtó mellett az uralkodó körök konzervatív-puritán szószólói és a hatalom átvételére készülő szélsőjobboldal egyaránt vállalkoztak. Budapest városvezetésében egész sor visszaélésszerű ügyletet lehetett ezekben az években A városházi megfigyelni. Mindennapos és elfogadott jelenségnek számított, hogy szolgálatot teljesítő városi főtisztviselők főtisztviselők tagjai voltak a városi üzemek vezető testületének, s mint ilyenek, magas díjazá- közüzemi sokban részesültek. Az alpolgármesterek és a tanácsnokok egyszerre több közüzem vezetésében allasai is helyet foglaltak, általában azokban az üzemekben, amelyek irányításuk, ellenőrzésük alá tartoztak. A fővárosi vállalatok vezérigazgatójául vagy igazgatójául általában azokat a főtiszt viselőket nevezték ki — egyidejű közigazgatási nyugdíjazásuk után —, akiknek érdemeik voltak az érintett közüzem vagy szolgáltatási ágazat megteremtésében. A munkaképtelennek nyilvánított főtisztviselő így hivatali fizetésénél jóval nagyobb honoráriumért mint vállalati vezető folytathatta pályafutását. A közüzemi nyerészkedések mértéke jóval meghaladta ezekben az években a magángazdaságban elérhető nyereségeket, vezetői jutalékokat. A közüzem ugyanis monopolhelyzetben volt, versenytársak nélkül tartott kézben egy-egy városi közszolgáltatást, amelynek árát ugyanakkor olyan szinten rögzítette, amilyenen akarta. Másrészt nem szenvedett tőkehiányban, hiszen a városi közpénzek mindig rendelkezésre álltak. 1928-ban a közüzemi vezetők és igazgatóságok költségvetés szerinti honorálására — a részvénytársasági formában működő közüzemek nélkül — csaknem 700 ezer pengő volt előirányozva. Ugyanezen 37 üzemi vezér évi jövedelme meghaladta az egymillió pengőt. Altalános gyakorlatnak számított a városi közüzemek tekintetében, hogy az igazgatói jutalékok, költségtérítések nem a vállalat bevételeitől függtek, mint a magángazdaságban, hanem a forgalom alakulásával álltak összefüggésben. Az eltérést az indokolta, hogy jó egynéhány üzem a túlzott befizetési kötelezettségek miatt, vagy éppen mert forgalmát növelni akarta, leszállította árait, átmenetileg nem mutatott ki nyereséget, hanem veszteséggel zárt. Az üzemi vezérek természetszerűleg e lavírozásokra csak akkor mutattak hajlandóságot, ha az nem az ő jövedelmüket érintette. Elfogadott szokás volt a Városházán a pártprotekcionizmus és a nepotizmus. Végül szinte csaknem valamennyi városatyáról el lehetett mondani, hogy az összeférhetetlenség szabályait súlyosan megsértve látta el tisztét a törvényhatósági bizottság tagjaként, mivel mindegyikük vagy exponense volt valamely — városi szállításokat végző - - nagyvállalatnak, vagy ilyen szállításokban érdekelt pénzcsoporttal tartott fenn szoros összeköttetést. E kapcsolatok azonban a korabeli közvélemény szemében nem számítottak törvénybe ütköző cselekménynek, hanem az egyéni ügyesség, rátermettség és érdemek természetes honorálási módjának tekintették. A korabeli gyakorlat példáiként említhetők a kirívó főtisztviselői közüzemi tisztségvállalások közül a következők: Berezeli Jenő tanácsnok a fővárosi fürdőktől, Borvendég Ferenc tanácsnok az Elektromos Művektől, Csibor József tanácsnok a Vásárpénztártól, Folkusházy Lajos négy közüzemtől (BSZKRT, Vásárpénztár, Élelmiszerüzem és Kenyérgyár), Szabó Imre tiszti ío-
