Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

ügyész több közüzemtől, Till Antal tanácsnok két közüzemtől, Vájna Ede tanácsnok három közüzemtől vett fel jelentős összegeket a vállalat vezetésében ellátott igazgatói és más vezetői állásokért. A nyugdíjazott, majd közüzemi vezetőül kinevezett főtisztviselők közül megemlíthető Melly Béla tanácsnok, aki a Vásárpénztár elnöke lett, Rényi Dezső, aki alpolgármesterként nyugdíjazva a BSZKRT vezérigazgatója lett, őt követte e tisztségben Folkusházy alpolgármesteri nyugdíjazása után. Till Antal tanácsnok szintén nyugdíjaztatta magát, hogy az Autóbuszüzem igazgatói székét elfoglalhassa, Zilahy-Kis Lajos keresztény párti alpolgármester nyugdíjazása után a Vásárpénztár igazgatóságának lett tagja. A ,,Szent-Margitsziget" állami és fővárosi közös érdekeltségű részvénytársaság vezérigazgatója — belügyminiszteri nyugdíjazása után — Rakovszky Iván lett; s még lehetne sorolni a példákat. A városi és közüzemi mammutfizetésekből, a magas közüzemi igazgatói díjazásokból — egy-két legnevesebb pártvezért leszámítva — az ellenzéki pártok vezetői is részesedtek, hiszen ők is helyet foglaltak 1925—1930 között a közüzemi vezető testületekben. Igaz ugyan, hogy többen e pártok képviselői közül a szűkös pártkasszába fizették be járandóságukat. Az üzemi eredményektől függetlenül kifizetett magas honoráriumokra példaként ugyancsak az 1928. évi költségvetés említhető, amelyből megállapít hatólag 19 üzemi felesleggel nem zárónak beállított közüzem vezetői részére csaknem 2 millió pengő volt beállítva jutalmakra, remunerációkra, költségtérítésre és fizetésre. Pártproick- A pártprotekcionizmus példájaként felhozható egy 1931-es összeírás, amelyből kitűnik, hogy cionizmus 29 volt keresztény párti főtisztviselő — alpolgármesterek, tanácsnokok, tiszti főorvosok, tanácsjegyzők, tanügyi vezető személyiségek — 35 vezető állást töltött be. A korábbi években arányszámuk még nagyobb volt. A párt- és klikkprotekcionizmus mértékére mi sem jellemzőbb, mint az a Folkusházy — Sipőcz levélváltásban rögzített tény, hogy még a forgalmasabb helyeken levő fővárosi tulajdonú elárusító bódékat sem lehetett egyszerűen bérbe venni. 1931-ben a Berlini téren létesített és a BSZKRT tulajdonában levő elárusító kioszk bérlőjének kijelölésére Folkusházy - - bizalmas BSZKRT vezérigazgatói levélben - - Sipőcz polgármestert szólította fel. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a polgármester ezt a kijelölést önállóan megtehette volna, Sipőcznek Wolff Károllyal kellett e témáról „konzultálnia", majd mint az ő egyéni kívánságát kellett megadni a bérlő nevét a BSZKRT-nak. Ha ilyen kis jelentőségű ügyben is ily nagyfokú szervezettség útján történtek döntések, akkor milyen megállapodások lehettek nagyobb ügyleteknél? Nyilván ott a pártszolgálatok honorálásán túl a vezéreket is honorálni kellett. Miből építhetett volna Wolff Károly különben Buda egyik legszebb és legdrágább részén egy „kacsalábon forgó" kastélynak is tekinthető villát? Az Egységes Községi Polgári Párt vezére, Kozma Jenő más területeken kárpótolta magát. 1925 után, amikor Kozma befolyása megnőtt, a főváros megvásárolta a Légrády testvérektől a Nádor- és a Füvészkertetsokmillió pengőért. Később derült ki, hogy a vételt szorgalmazó várospolitikus és pártvezér Kozma korábban a Légrády testvérek ügyvédje volt. Kozmának más telekspekulációs ügyei is voltak, azonkívül a vendéglői engedélyek és a fővárosi területeken levő vendéglátó helyek bérleti ügyeivel kapcsolatban is szerepet játszott. Ugyanakkor a Wolff— Kozma-klikk jóformán semmit sem tett a nyomortelepek eltüntetésére. Egy városi szükséglakás építése az 1920-as évek végén kereken 3800 pengőbe került. 1928 — 1934 között, tehát igen nehéz időkben ez a városvezetés mégis 5,5 millió pengőt fordított templomépítési célokra, nem beszélve itt a vallásfelekezeteknek nyújtott pénzbeli támogatásról, amelyre 1931-ben négyszer annyit áldoztak, mint a békebeli Budapest 1913-ban. Mindenesetre az 5,5 millióból majdnem 1500 szükséglakást építhettek volna az évenkénti 2 — 300 helyett, s ezáltal a nyomortelepek felszámolása terén is előbbre léptek volna. Az arisztokráciának, a kormánynak tett gesztusként lehet értékelni néhány a főváros területén fekvő főúri palota megvásárlását. A Wenckheim grófok palotáját másfél millióért vették meg akkor, amikor az építménynek forgalmi értéke úgyszólván nem volt, hiszen ki vásárolt volna a gazdasági válság jeleinek láttán egy óriási fenntartási költségeket felemésztő és jóformán semmiféle hasznos célra nem megfelelő főúri palotát ? A főváros megvette és könyvtárnak rendezte be. Megvásárolták a Károlyi-palotát is, képtár és kulturális központ céljaira hatmillió pengőért, holott ez a vétel sem volt szükségszerű a fővárosnak. Nepotizmus A nepotizmus virágzásának éveiben a legfőbb városvezetők gyermekei, sógorai, komái előtt biztos karrier állt. Wolff Károly orvosi diplomát szerzett fia néhány éves gyakorlat után a Rókus-kórházban osztályvezető, majd az újonnan szervezett Fővárosi Közkórházak Központi Igazgatóságának vezetője lett. Wolff volt személyi titkára 1933-ban a Fővárosi Hirdető Vállalat igazgatója lett. Kozma Jenő veje napidíjas mérnökből soron kívül osztályvezető főmérnök lett az Elektromos Műveknél. Ripka főpolgármester vejét városatyává választatta. Bárczy veje a HÉV-nél lett főfelügyelő, az ellenzéki polgármesterjelölt Bárczy pedig a BSZKRT és a hozzátartozó közlekedési vállalatok igazgatóságának elnöke. Payr Hugó és Scitovszky Tibor, volt belügyminiszter a fővárosnál helyezték el gyermekeiket. A városházi tisztviselők között ott szerepelt még Bódy Tivadar volt főpolgármester fia, aki az alpolgármesterségig is eljutott, továbbá