Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

A polgári ellenzék és az MSZDP küzdelme a lakosság jogait korlátozó intézkedések ellen ők találták magukat fallal szemben. A demokrata és szociáldemokrata ellenzék nem használta ki azt a helyzetet sem, melybe a frankhamisítási botrány hozta a kormányt. Az 1926-os parlamenti választások a kormány megerősödését mutatták, az ellenzék pozíciókat vesztett, így még fontosabb lett számára a Városháza fóruma. Az MSZDP részben a mögötte álló tömegek nyomása, részben a kormány, de a városházi jobboldallal való szembenállása következtében a közélet demokratizálásáért, a lakosság jogait korlátozó intézkedések megszüntetéséért, a kisjwlgárság és a munkásság helyzetének megjavításáért folytatott küzdelmet. Többek közt követelték a régi Magyarországtól elcsatolt területekről származó polgároknál az állampolgárság megadását korlátozó belügyminiszteri rendelkezés visszavonását; és értek el könnyítést a rendelkezés végrehajtása során. Azt a követelést, hogy solták a belügyminiszter 1926-os rendeletének végrehajtási módját, mely a rendőrhatóságokra bízta az adaptálási, honosítási ügyek elintézését, a fellebbezési hatóság pedig a rendeletet kibocsátó belügyminisztérium volt. Több esetben léptek közbe, interpelláltak a szociáldemokrata városatyák a jogsegélyt kérők érdekében. Sok vitára és elkeseredett küzdelemre volt szükség a dolgozó rétegek választásra való jogosultságának megszerzése érdekében is. A névjegyzékek összeállításánál tapasztalt szabálytalanságok, manőverek tovább növelték még a korlátozott bethleni választójogból való kirekesztést is. Ez a szociáldemokratákat közvetlenül is érintő visszaélés volt, mert elsősorban az ő lehetséges választóikat sújtotta. A névjegyzékek összeállításának csalárdságai elleni küzdelem a munkásság jogainak érdekében történt. A nagy felháborodás miatt a belügyminiszter korrigáltatta a rendelkezést, a közigazgatás visszaéléseit pedig a törvényhatóságban leplezte le az MSZDP. 60 ezer választópolgár jogáról volt szó, az igazságtalanságok kétharmadát sikerült korrigáltatni. E kérdésekben a polgári ellenzék és a szociáldemokraták együttesen léptek fel, és ez ha nem is teljes, de részleges eredményeket hozott. A legtöbb indulatot és fájdalmas érzelmet a kurzus által elbocsátott közalkalmazottak ügye váltotta ki. A polgári ellenzék már a húszas évek elején is napirenden tartotta a kérdést, de akkor teljesen eredménytelenül. Egyrészt a wolffista többség hallani sem akart a kérdésről, a demokraták és liberálisok viszont a várospolitikai szerepvállalásuk előfeltételének tekintették az ügy rendezését. Az elbocsátott közalkalmazottak, főleg a tanerők rehabilitálása tulajdonképp jogcím volt a későbbiekben is. Ugyanis az üldözött kommunista pedagógusokra nem vonatkozott — már a kérdés felvetésekor sem. A szociáldemokraták szintén csak a polgári ellenzék érveivel értettek egyet. Az új közgyűlésben is állandó témaként szerepelt a kurzus legfőbb bűneként emlegetett probléma. A kormány végül is engedményt tett, persze inkább csak gyógyírként, ugyanis alig 80 volt azoknak a száma, kiknek az ügyével egyáltalán foglalkoztak, és néhány volt olyan, kinek a panaszát méltányolták. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1927. januári leirata szerint kizárólag méltányossági alapon lehetséges a felülvizsgálat, elismerve, hogy az ,,akkori forró közhangulatban előfordult a tárgyilagosság nem kellő szem előtt tartása, egyesek bosszú áldozatai lettek, az ilyenek a fegyelmi joghátrányaitól mentesíthetők". Klebelsberg kultuszminiszter a kormányban azok közé tartozott, akik ellen a keresztény pártiak legtöbbet hadakoztak, akihez fellebbezés folytán az ügyek kerültek; néhány esetben a fővárost marasztalta el. Ilyenformán e sok vihart keltő témában a kormány enyhe kis engedményt tett, azt igyekezvén bizonyítani, hogy nem ért egyet a kurzus szélsőséges intézkedéseivel. A tényleges eredmény alig jelentett valamit, legfeljebb annyit, hogy a polgári és szociáldemokrata bizottsági tagoknak a témába vágó támadásait így le lehetett szerelni. A felülvizsgálat köztisztviselőkre való kiterjesztésére azonban nem került sor, mert erről a belügyminiszter tárgyalni sem volt hajlandó. E közvetlen politikai vonatkozású kérdések mellett a legszélesebb nyilvánosságot a baloldali várospolitika terén a lakóvédelem, a lakbér-felszabadítás elleni tiltakozás jelentette. Ez ugyan nemcsak fővárosi probléma volt, de a fővárosi törvényhatóság különböző bizottságaiban, a közgyűlésen folyamatosan szerepelt. A kormány erről szóló rendeletei több éves végrehajtáshoz kötve ugyan, de szabaddá tették a lakbérek megállapítását. A különböző megkötések a szanálási időszak végére jártak le, és a tömeghangulat mellett ez késztette a baloldalt a rendelkezé sek elleni tiltakozásra. Az új közgyűlésben a szociáldemokraták, a blokk egyéb csoportjai, de még a Wolff-pár is volt köszönhető demokraták a Bródy Ernő a blokk nevében indítványt tett, hogy a közgyűlés feliratban forduljon a kormányhoz a lakások felmondási tilalmának meghosszabbítása érdekében, azzal az igénnyel is, hogy a Nemzetgyűlés 33-as bizottsága újra foglalkozzon a rendelkezéssel.