Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

száma még igen jelentős mértékben, 28 423-ra emelkedik, munkáslétszámuk növekedése (csupán 34 547 főre) ezzel már nem tart lépést. E tendencia akkor is világos és egyértelmű, ha a megállapításának alapjául szolgáló számszerű adatok más adatforrásokéval éppen számszerűségükben nem mindenben egyeznek. Mint azonban arra részleteiben már az előzőkben is utaltunk, e nagyszabású iparfejlődéshez a városegyesítés előtti korszak pénzügyi forrásai és szervezeti formái már nem lehettek elégségesek. Az iparfejlődés ilyen meggyorsulásában országosan — s ennek keretében nem utolsósorban Budapesten — a nyolcvanas évek elejétől fokozatosan kibontakozó állami és fővárosi ipartámogató politika eredményeit is meg kell látni. Az állami ipartámogatás az 1881. évi XLIV., majd az 1890. évi XIII. és XIV. tc.-ben részint meghatározott iparágaknak 15 éves adómentességet nyújtott (valamint segítséget a szükséges telekkisajátításokban) és vasúti szállítási kedvezményeket, részint adókedvezményeket adott a nagyipari hitelnyújtásra vagy másféle ipartámogatásra vállalkozó nagytőkének — így a befektetett tőkék gyors amortizálódását téve lehetővé. A főváros maga kezdettől fogva az épülő gyárak számára lehetővé tett kedvezményes árú telekeladásokkal igyekezett támogatni a gyáripar fejlődését; ingatlanvagyonának rohamos csökkenése (csak a IX— X. kerületben több mint 1 millió, legfeljebb 2 forintért eladott négyszögöllel), s ugyanakkor számos visszaélés (gyáralapításokra adott telkekre végül bérházakat építettek) korszakunk végére véget vet az iparpártolás ilyen formájának — ám egyelőre anélkül, hogy a főváros iparpolitikájának új formáit kialakítaná. lîa e közel negyedszázad folyamán a fővárosi gyáripar majd minden fejlődőképes nagyüzeme A részvényrészvénytársaságok kezére jutott, nem meglepő, ha a korszak új, valóban nagyipari alapításai társaságok a is egyre kevésbé jönnek létre egyéni cégek formájában. A századforduló korszerű gépi nagyipara- gyáriparban nak megindításához ugyanis már kiváltképpen költséges építkezések, drága és bonyolult gépi ei

sö

lépései felszerelések szükségesek. Olyan technika, melynek létesítése — minden kedvezmény mellett is — még sokkal inkább csak részvénytársaságok útján képzelhető el, mint a városegyesítés korának első modern nagyüzemeinél. A döntően a második ipartámogató törvény után meginduló fejlődés eredményeképpen 1894-re csak Budapest vas-, fém- és gépiparában (ideértve az elektromos ipart és a közlekedési eszközök gyártását is) már 14 gyár volt részvénytársaságok kezén, melyek az iparág évi 45 millió forintos forgalmának több mint felét, 25 millió forintot (míg további közel 14 milliót a MÁV AG és a MÁV két főműhelye, tehát szintén nem egyéni cégek) forgalmaztak. Az ipari részvénytársasági szervezésben azonban már — a megelőző korszakhoz képest szintén minőségi változásként - , és természetszerűen éppen a legnagyobb szabású, legjelentősebb vállalkozásoknál, az egyéni tőkések helyére, támogatva az 1890. évi XIV. te.-tői is, egyre inkább a bankok lépnek. Mégpedig — az ipari alapítások egyre nagyobb tőkét igényelvén — elsősorban és immár az egész ország viszonylatában is a legtőkeerősebb bankok: Budapest nagybankjai, bár többnyire nem is önállóan, saját tőkével, hanem inkább a külföldi tőkeexport magyarországi képviselőiként, a külföldi tőke a hazai gazdaságra gyakorolt befolyásának közvetítőiként. A bankok az ipar feletti — mint említettük — most kezdődő és gyorsan erősödő ilyen befolyása nem egyszerűen mennyiségi fejlődésnek volt a következménye: ez nem csupán az ipart befolyásoló bankok számának növekedésében nyilvánult meg. Legalább ennyire jelentős volt a minőségi változás, melynek során a bankok a nyolcvanas években meginduló fellendülés óta vállalatoknak alapítás, felvásárlás vagy pénzkölcsönzés útján, egyszerű hitelek révén történő finanszírozásáról áttértek a részvénytársasági iparvállalatok abszolút vagy legalábbis relatív részvénytöbbségének megszerzése által azoknak immár közvetlen tulajdonba vételére és saját körükből összeállított új vezetőség alá rendelésére is. Hogy ez valóban minőségi változás legyen, annak előfeltételei, ha még nem tömegesen, és csak szerény mértékben is, de ekkor már biztosítva voltak a termelésnek, mint láttuk, egyes iparágaknál már előrehaladt koncentrációjában és még inkább a banktőkének ugyancsak erős koncentrációjában. Együttesen a finánctőke hazai megjelenésének, működése kezdetének története, sajátlagosan Budapestről kiinduló folyamata ez. A fejlődésnek — belőle a következőkben itt csak a budapesti telephelyű üzemekhez kapcsolódó vonatkozásokat emelve ki — élén a Rothschild-érdekeltségű Hitelbank járt. Érdeklődése széles körű volt: s az egész folyamatra igen jellemzően együtt nőtt az ipari koncentráció erősödésével, annak egyszerre oka- és következményeként. A sort már a hetvenes években az akkor Budapesten legfejlettebb malomiparban nyitotta meg az Árpád- és a Blum-féle malmok megszerzésével, melyekhez a kilencvenes évek elején a Hungária-malom megszerzése csatlakozott. Később az egyik legnagyobb budapesti nyomda és kiadóvállalat, a Franklin Társulat, majd a fém- és gépiparból a Fém- és Lámpaárugyár, valamint a Fegyver-és Gépgyár Rt. került érdekkörébe. Az 1880-as évek végén, mikor a Leszámítolóbank átvette és egyesítette a Hartmann- és a Schönichen-féle újpesti hajógyárakat, a harmadik szomszédos hajógyárat már a Hitelbank szerezte meg, és a három vállalat egyesítése után az így alakult Danubius Rt.-ben is ő tett szert vezetőszerepre. Korszakunk legvégére fokozatos részvényvásárlásokon keresztül a Hitelbanknak