Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

érdekkörébe került az ország legnagyobb gépipari vállalata, a Ganz-gyár is; Pallavicini őrgróf, a bank elnöke, a Ganz igazgatóságának elnökévé is válik. A Hitelbank által képviselt ipari előretöréshez a főváros másik nagy bankja, a Kereskedelmi Bank csak késve csatlakozott. Budapest iparában első jelentősebb lépését csak a millennium évében, korszakunk legvégén tette meg, az 1883-ban alapított Egger-féle elektromosipari gyárból Egyesült Villamossági Rt. néven kifejlesztett nagyvállalat alapításával. Ugyanakkor vonta érdekkörébe a bank a budapesti gőzmalmok egy jelentős, az Első Budapesti Gőzmalmot, az Erzsébet- és a Lujza-malmokat összefogó csoportját. Az egész fent ismertetett folyamatot jelentős mértékben meggyorsította az állami ipartámogatásról szóló, már többször idézett második, 1890. évi XIV. te, mely a finánctőkének végül is igen jelentős kedvezményeket, kedvező működési feltételeket biztosított. E kedvezményekre támaszkodva még ugyanazon évben a Wiener Bankverein által már korábban beterjesztett s magának a törvénynek létrejöttében is szerephez jutott feltételek alapján, jelentős állami támogatással létrejött a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank Rt., kifejezetten ipari alapítások finanszírozásának céljaira. A bank a többiektől eltérően nem az iparvállalatokban való részesedés, hanem az alapítói nyereség iránt érdeklődött. Sajátosan budapesti üzemű első jelentősebb ipari alapításai korszakunk végén a Danubius, a Fegyver- és Gépgyár és a Magyar Ruggyantaárugyárnak az Osztrák— Amerikai Gumigyárral közösen történő megalapítása; ez utóbbit a már meglevő Schottola-féle üzem megszerzésével és kibővítésével indítják meg. Ezenkívül még a Kőbányai Polgári Serfőzőnek a Leszámítoló Bankkal és az Angol— Osztrák Bank budapesti fiókjával közösen lebonyolított létesítése érdemel említést; vállalatok ezek, melyeket a bank az alapítás után csakhamar — megfelelő nyereséggel egyes nagybankoknak adott át. Ugyanakkor megindult a kísérlet a magyar ipar termékeinek erőteljesebb balkáni és általában keleti exportálására is. Ezt elősegítendő — mint már utaltunk rá — az ennek lebonyolításával megbízott Kereskedelmi Múzeum 1894-ben 10 ezer példányban megjelenteti Magyarország exportképes cégeinek jegyzékét, 1897-re pedig ugyanezt második kiadásban, a terményeket exportáló cégek jegyzékével bővítve is kibocsátja. E jegyzékek tanúsága szerint 1894-ben 536 exportképes hazai cégből 288, 1897-ben 1905-ből 731 a budapesti; hozzájuk még 21 újpesti cég csatlakozik. E cégek jelentős része — mint láttuk is — kereskedelmi vállalkozás. De az ipari jellegű cégek között is — a Budapest gyáriparáról fentebb közölt számok ismeretében — nyilvánvaló, hogy túlnyomó részük korántsem lehetett valódi gyár. A vidék nyilván legalábbis hasonló, ha nem még szerényebb léptékkel mért, exportképesnek talált iparához viszonyítva Budapest fölénye mégis feltűnő: 1894-ben, mikor még láthatólag csak a már valóban exportáló cégeket vették figyelembe, mintegy 60%-os, és még két év múlva is, mikor inkább elméletileg, az exportképes cégeket foglalják jegyzékbe, a budapestiek aránya még mindig 40%. Olyan nagy ipari város, mint Pozsony 1894-ben csak 34, és még négy év múlva is csak 45 exportképes ipari cégről tud beszámolni; Temesvár 21, illetve 28-ról. A különbséget a városok lélekszámának Budapestéhez viszonyítása még feltűnőbbé teszi: az eltérések aránya nagyobb a lélekszáménál. S ha az exportképes ipari cégek ilyen összeállítása korántsem jelöl objektív erőviszonyokat, annyit mindenesetre mégis megmutat, hogy egyrészt a budapesti ipari együttes nagyszámú, egymást kiegészítő, specializálódott, kisebb-nagyobb vállalatával, üzemével, gépműhelyével együttcsen valóban nagyobb lehetőségeket biztosít exportképes termékek előállítására vagy ilyenekben való közreműködésére — másrészt Budapest ipara nyilván ezzel összefüggésben vállalkozóbb szellemű is, sokkal inkább az, mint vidéki társai. A gyáripar A fenti fejlődés során Budapestnek a város peremén a városegyesítés évében még csak éppen Budapest hogy alakulni kezdő gyáripari negyedei immár egyre határozottabb profilt kezdenek nyerni -térképén £g nemcsa

k mennyiségileg, hanem már minőségileg is : a városon belül gyáripari üzemek különösen erős, egyes iparágak egyes városrészekre jellegzetesebb (ha az ipar spontán fejlődése folytán még csak nagyon is tökéletlen) tömörülése révén. Nem mintha a város belterületén nem maradtak volna, vagy nem működnének még mindig jelentős ipari üzemek, vagy mintha a városi tanácsnak már a hatvanas évektől kezdve, mint láttuk, egyre sűrűbb kísérletei a zajos, bűzös iparoknak a belterületről adminisztratív eszközökkel történő kiszorítására, különösebb eredményt értek volna el. Az erre ható tényezők sokkal egyenesebbek, de radikálisabbak: a belterület telekárai egyre kevésbé teszik rentábilissá az ottani ipartelepítést, hiszen a nyolcvanas évekre már Gschwindt szeszgyárának is érdemes lesz üzemének területét csökkentve, ingatlanára bérházat építeni vagy egyszerűen építési telekként értékesíteni azt. Láthattuk: a főváros iparpártoló telekpolitikájával visszaélve egyes spekulánsok tessék-lássék néhány éven át működtetett üzemek silány építésű épületeinek lebontásával és a belterületi telek eladásával gyorsan keresnek vagyonokat, mindaddig, míg a város meg nem szünteti ezt a gyakorlatot. Mindennek folytán az ipar egyre erősebben szorul ki a város szélére, majd a várossal határos elővárosi övezetbe, településekre.