Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

Habsburg -ellenes népmozgalom január végén Az ilyen és hasonló megnyilatkozásokkal azonban még mindig nem merült ki azoknak a húzásoknak a köre, amelyekkel a forradalom hívei a császáriakat zaklatták. A helybeli vargalegények például, mikor megtudták, hogy a pesti, a budai és az óbudai vargacéh az ellenség bejövetele után nagy mennyiségű katonai lábbeli szállítására vállalkozott, tömegével tagadták meg a munkát, s részben fel is mondtak mestereiknek. A céhelöljárók tehát már január közepén Havashoz kényszerültek folyamodni segítségért, s Havas el is rendelte a legszigorúbb fenyítő eszközök alkalmazását; a várt bakancsmennyiséghez azonban a császáriak ennek ellenére sem juthattak hozzá, mert — mint hamarosan kiviláglott — a mesterek közül többen maguk is egy húron pendültek az ellenszegülő legényekkel s, ha kellett, bírságot is készek voltak fizetni, de az általuk előállítandó bakancsokkal váltig adósságban maradtak. Miközben mások annál szorgosabban dolgoztak ekkor is — a honvédsereg számára, üzv. Margolith Rozália pesti kereskedő például február közepén 72 ezer nyakravaló készítéséhez elegendő kelme Debrecenbe szállítására kötelezte magát, s addigra az óbudai Bernhard Neumann 2 ezer huszárcsákót, egy budai szűcsmester pedig egy rakomány ködmönt már el is juttatott ide, illetve Nagyváradra. Amint február elején egy többféle egyenruházati cikkből összeállított szállítmánnyal megjárta már a honvédelmi bizottmány ideiglenes székhelyét Karl Grünecke pesti zsidó paszománykészítő is; s ő azután, vállalkozásának sikerén fellelkesülve, néhány üzletbarátjával együtt még ugyanebben a hónapban útnak indított Debrecen felé egy második, nagyobb küldeményt is (amelyet azonban a császáriaknak már sikerült feltartóztatniuk). S a megszállók persze tajtékoztak, amikor nyomára jöttek az efféle csempészkedésnek. De hiába róttak ki a honvédsereg elfogott szállítóira súlyos börtönbüntetéseket (zsidó szállítók esetében pedig azokra a hitközségekre, amelyekhez az illetők tartoztak, súlyos pénzbírságokat is): a csempészkedést éppúgy nem tudták felszámolni, akár a kémjelentések Debrecenbe küldözését sem (amiben nagyrészt szintén zsidók jeleskedtek, kiválóan értvén ahhoz, hogy a császári csapatok folyamatban lévő vagy tervezett hadmozdulatairól szóló közléseiket mint rejtsék bele vidéki üzletfeleiknek címzett ártatlan hangú levelekbe).93 Igaz viszont, hogy a csempészkedés meg a kémkedés tudomásukra jutó esetei a megszállókat mégis kevésbé hozták ki a sodrukból, mint a Pesten január utolsó hetében történtek. Január 24-én ugyanis kiderült, hogy azon ládák egyikét, amelyekben a pesti városházán a lakosságtól beszedett fegyvereket őrizték, az előző éjszakán valaki feltörte s az ismeretlen tettes négy vagy öt fegyvert magával is vitt. És ez önmagában persze jelentéktelen esemény volt. Csakhogy (az októberben tábornokká és hadtestparancsnokká kinevezett) Perczel, aki a főváros kiürítése után hadtestével egészen Karcagig hátrált, nem sokkal előbb váratlanul ellentámadásba ment át, s miután 22-én felszabadította Szolnokot, rohamos előrenyomulásba kezdett egyenest Pest felé. Ilyen körülmények között pedig a városházi fegyverrablásban a császáriaknak egy készülő nagyszabású — s Perczel hadműveleteivel nyilván gondosan összehangolt - pesti tömegfelkelés első előjelét kellett látniok. És ez már csak azért is rendkívül aggaszthatta őket, mert a pesti nép fékentartására szolgáló csapataikat éppen ekkor számottevően meggyengíteni kényszerültek; elengedhetetlennek gondolták ugyanis, hogy Perczel feltartóztatása végett most e megszálló csapatok tekintélyes hányadát is a Duna—Tisza közére vezényeljék. A császáriak tehát a fegyverrablási ügy kipattanása után lázas tevékenységbe fogtak. Mivel a Dunán 23-án megindult a zajlás, 25-re pedig a zajló jég már le is vonult: kézenfekvő volt volna, hogy a hajóhidat mielőbb helyezzék ismét üzembe; a megszállóknak azonban pillanatnyilag bármi máshoz inkább fűződött érdekük, mintsem a testvér-városok közötti közlekedés könnyebbé tételéhez, s ezért 26-án éppen azt rendelték el, hogy a hajóhíd alkatrészeit egyelőre a vízparton halmozzák fel. A császári csapatok mozgásának megkönnyítése végett viszont Óbudáról egyidejűleg tizenhat malomhajót vezényeltek a Gellérthegy lábához, s — hogy felkészüljenek a legrosszabbakra is — lóhalálában hozzákezdtek az előző másfél évszázad folyamán erődítmény-jellegéből szinte teljesen kivetkezett budai vár falainak helyreállításához. Végezetül pedig Wrbna, aki személyesen állott a kimozduló csapatok élére, ugyanezen a napon dörgedelmes hangú kiáltványban hozta köztudomásra, hogy ha távolléte idején a lakosság „ellenséges indulatot bár mi módon nyilvánítana", akkor ez a merény ,,a városok lövöldöztetését s egyéb szigorú eszközök használását . . . vonná maga után". S ez a fenyegetőzés sokakat bizonyára meg is félemlített, de korántsem félemlített meg mindenkit. A 26-ról 27-re virradó éjszakán tehát titkos megbeszélésekre egybeverődött emberek töltötték meg a Pifoaar-kávéházat, sőt a Radikal Kör eddig zár alatt tartott helyiségeit is, az utcákon pedig már 26-án, majd másnap is szép számban jelentek meg a feloszlatott nemzetőrség jelvényeit viselő vagy ruhájukra vörös tollakat és vörös karszalagokat tűző járókelők. Ennél többre — s jelesen: fegyveres felkelésre — viszont nem került és nem is kerülhetett sor. Már csak azért sem, mert Perczel hadteste csupán Irsáig nyomult előre s onnan azután — az ellenfél jóval erősebb lévén — egyelőre megint kénytelen volt visszatérni a Tisza balpartjára. De azért sem, mert a forradalom legelszántabb hívei, akiket tehát elsősorban lehetett volna mozgósítani