Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

hogy az anyaggazdálkodás jegyében a villamoskocsikból 300 tonna rezet termelnek ki és adnak át a hadseregnek — még a íélsővezetékekből is, ahol a rezet vassal fogják pótolni. A megritkult járatokon ezek után állandó lesz a zsúfoltság, bár a kocsik belsejében állva való utazás békebeli tilalmát a háború kitörésének napján már felfüggesztik. Mert ugyanakkor az utasforgalom növekedése óriási: hiszen az inflációval a villamosjegy áremelése nem tud lépést tartani. A két nagy villamos vállalat, mely 1910-ben még csak 194 millió utast szállított, így 1917-re már 304 millió utassal kénytelen számolni; az utasok száma 1918-ra 330, a földalattival és BUR vasúttal együtt 363 millióra emelkedik, míg a forgalomban levő kocsik és a menetek számának emelkedése ennél jóval kisebb arányú. Ugyanakkor a kifáradt személyzet egyre több balesetnek lesz okozójává — már csak azért is, mert a várost katonaként vagy menekültként ellepő idegenek jó része még nincs hozzászokva a városi forgalomhoz. Es nem kisebb nehézségekkel küzd a bérkocsi-közlekedés is: a régi személyzet jó részének bevonultatása folytán a kocsitulajdonosok vagy maguk kény telének a bakra ülni, vagy az első jelentkezőt felveszik kocsisnak. Ugyanakkor a takarmány ára is magasba szökik, ami a hatóságilag megállapított viteldíjakat előbb-utóbb illuzórikussá teszi. így azután állandó lesz a panasz a kocsisok „zsarolásai" miatt, de végül a szigorú büntető rendelkezések ellenére is növekvő számú dühödt panaszosnak a rendőrség sem tud türelmen kívül mást tanácsolni — hivatkozva a kocsisok valóban nehéz helyzetére. Az állagában egyre romló városban a világháború elhúzódásával így azután nem meglepő módon jelennek meg a széntakarékosság jegyében a fűtést és a közvilágítást, tehát immár az önmagukban is, de még inkább kihatásaikban az életmódnak is leginkább városias elemeit korlátozó rendeletek. 1916 márciusában a mulatók, vendéglők, kávéházak záróráját éjjel 1 órára rögzítik, 1917. január 1-évelezt 11 órában állapítják meg, később e zárórát átmenetileg még egy órával előrehozzák, elrendelik az üzletek korábbi zárását, eltiltják a reklámvilágítást, korlátozzák az utcai közvilágítást, 1917 februárjában pedig majd egy időre bezárják az összes szórakozóhelyeket és közgyűjteményeket is, de korlátozzák a fűtés kezdetét, a fűthető szobák számát, a házi melegvíz-berendezéseket és a gőzfürdők üzemét is. Súlyos megszorítások ezek pedig Budapestnek mint nagyvárosnak üzemeltetésével, urbanizációs igényeivel szemben a hadigazdálkodást irányító szervek szinte mindvégig maximálisan előzékenyek. Az 1917 januárjában megalakult Országos Szénbizottság a kitermelt szénből ellátandó igényeket rangsorolva, a budapesti villamosvasutak, a fővárosi elektromos művek és gázművek szónigényeit közvetlenül a legfontosabbnak minősített MÁV igényei után sorolja be, és a legfontosabb, minden korlátozás nélkül kielégítendő szervek közé sorolja be az összes (s így a budapesti) vízvezetéki és csatornázási telep, valamint az összes kórház igényei mellett a sajátlag a fővárosi közellátás és a főváros közönsége részére szállítandó szénmennyiségeket is. Ám mindez hiába: a városnak, ugyanúgy mint lakóinak is, egyre reménytelenebb anyagifizikai leromlását egyre nyilvánvalóbban már csak a háború befejezése képes megállítani. Amit az épített város romlása ily módon mindenkiben tudatosulni segítve, maga is jelentős tényezőjévé fog válni a város társadalmában ez irányban érlelődő sokszorosan összetett folyamatoknak. A koronázás Ám a világégés kellős közepén, a kiélesedő társadalmi ellentétek: egy sok évszázados állami és társadalmi rendszer összeomlása utolsó fázisának jelei között, itt a leromló, rongyolódni és éhezni kezdő városban, Budapesten, mindezen ellentétek kiélesedésének központjában még egyszer felragyog a régi és eltűnő világ minden pompája, néhány órára ismét visszahozva a városba 1867 és 1896, a diadalmas keretükként szolgáló várost az egész ország figyelmének központjába állító ünnepeinek utolsó visszfényeit azon a napon, melyen IV. Károlyt Magyarország utolsó királyává koronázzák. Eerenc József még csak alig öt hete halott, de közjogi szempontok és a politikai stabilitás igényei a koronázásnak még az 1916-os évben való végrehajtását sürgetik. A nagy napon, 1916. december 30-án így már kora hajnalban teljes fényben pompázik az országház épülete; kupolatermében, ahol 20 éve a millennium emlékét iktatták törvénybe, a két ház reggel fél 7 órakor együttes koronázó ülésre ül össze. De itt csak az ülés megnyitása zajlik le: alig öt percig tart. Utána az országgyűlés tagjai Budára indulnak, hogy részt vegyenek a formailag ugyancsak az ülés keretében végbemenő koronázáson. A koronázás színhelye, a Vár (mert biztonsági és anyagi szempontokból a koronázás összes szertartását erre a viszonylag kis területre korlátozzák, kizárva ezzel — 1867-tel ellentétben a látványosságból a főváros lakóinak legnagyobb részét) ekkor már ünnepi pompában várja a látogatókat. A Halászbástyán óriási országzászlót tép az erős szél; örökzölddel befont hatalmas oszlopok és — a festés a nedves időben meg nem száradván, hamarjában Budapest legelőkelőbb textilüzleteiből rekvirált, békebeli drága textilanyaggal behúzott — tribünök szegélyezik az útvonalat, melyen a Gellérthegyről eldördülő ágyúszó jelére a királyi palotából elindul a koronázási menet. Élén egy huszárszakasz lovagol, azután a főváros küldöttsége lépked (bár a főváros a koronázás előtt ünnepélyes nyilatkozatban tartotta fenn ősi jogát arra, hogy