Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

és megszűntek a közmunkák, hogy a továbbiak során már a városképi jellegűnek szánt nagy és a háború kitörésekor megkezdett és előrehaladt építkezések befejezése is éveken át húzódjék, így a háború éveiben készül el a pesti piaristáknak ma a bölcsészeti kar székházául szolgáló új rendháza (ami egyúttal a régi Belváros átalakításával kapcsolatos hatalmas munkák lezárását is jelenti: már csak a régi rendház lebontása maradván hátra), az Igazságügyminisztérium, a Legfőbb Állami Számvevőszék (ma a Nehézipari Minisztérium, ill. Külügyminisztérium számára szolgáló) palotái, valamint a Gellért-fürdő és szálló épülete; a műszaki urbanizációt illetőleg még befejeződik Óbuda általános csatornázása. Ezeken — és Kelenföld általános csatornázásának megkezdéseként a Villányi úti főgyűjtő s néhány vízszabályozás már hadifoglyokkal végzett megépítésén—kívül Budapesten jelentősebb polgári építkezésre már nem is kerül sor. Jellemző, hogy míg 1913-ban 414 és még 1914-ben is 382 építési engedélyt adtak ki a fővárosban, ezeknek száma 1915-ben 34-re, 1916-ban 29-re zuhan, és az utolsó két évben sem éri el az 50-et; a ténylegesen megépített új épületek száma pedig (és itt már az 1913-ban meginduló építési dekonjunktúra vonalát folytatva) még kisebb: 1914- és 1915-ben 55, ill. 56, de 1916-ban 26-ra, 1917- - 18-ban 18, ill. 15-re csökken. Áz építkezési tevékenységet így ezekben az években már túlnyomórészt csak toldaléképítkezések és kisebb átalakítások jelentik, amit közvetlenül az is indokol, hogy a budapesti építőmesterek szövetségének tagjainál munkában állott építőmunkások átlagszáma az 1914. évi 1838 kőműves- és 7595 segédmunkásról 1915-ben 1322, ill. 2640-, 1918-ban pedig, állandóan csökkenve, 774-, ill. 1935-re száll alá. De még az itthon maradt építőmesterek közül is 85-nek gyakorlatilag semmi munkája nincs már, s a Magánmérnökök Országos Szövetségébe tömörült 367 építőipari munkaadó közül 162 már 1916-ban beszünteti üzemét. Ezzel együtt esik vissza Budapest 16 legnagyobb téglagyárának 1910-ben még összesen 310 milliós, és 1914-ben már az építőipari válság és a világháború együttes hatása alatt 108 millióra csökkent termelése a következő három évben évi 33, 1918-ban pedig 14 millióra. Pedig ekkorra a kormány a háború várható befejezésére és a visszaözönlő katonaság óriási és agresszív igényeire számítva külön lakásépítési miniszteri biztosságot szervez, nagyobb hitelt is engedélyezve az akcióra, melyből a főváros által rendelkezésére bocsátott telekcsoporton meg is indul bizonyos építkezés. Ezeken és a már említett néhány nagy objektumon kívül azonban a város térképére ezeknek az éveknek profilját a háborút szolgáló építkezések vésik. Nem sokkal a háború kitörése után az oroszok galíciai sikereinek hatására a hadvezetőség mintegy 140 km kerületű körben megerősíti Budapestet: a városhatáron árkokat ásnak és védőműveket létesítenek. A szükséges anyagokat a villamosvasúti telepeken raktározzák el: 1914 15-ben a villamosvasutak több mint 10 ezer vagon fát, cementet és szögesdrótot szállítanak ki raktáraikból és a gyárakból a készülő erődítményekhez. De a város különböző pontjain üres telkeken most nagy katonai kórházak (mint a Zita Kórház vagy a Révész utcai kórház) barakkjai, barakkraktárak és laktanyák emelkednek ki a földből (a háború végén Budapesten már 34 ezer ágy áll a katonai betegek és sebesültek rendelkezésére) — vagy olyan épületek, mint az egyszerre 10 ezer ebéd főzésére alkalmas, a legmodernebb nagyüzemi konyhaberendezésekkel ellátott Zita-konyha, mely arra szolgálna, hogy a fővárosi közétkeztetés egészét innen lássák el; csak az a kár, hogy megfelelő élelmiszerkészlet híján csupán egyszer vehetik használatba: a koronázás (egyszersmind a konyha felavatása) napján itt főzik a hagyományos ökörsütést pótlandó a főváros által szegényei között ingyen kiosztott több ezer adag gulyást. Egészében azonban részint a háború-szülte intézkedések következményeképpen, részint azonban egyszerűen a körülmények nyomása alatt, szinte azonnal a világháború kezdetével, az épített város, házaival éppen úgy, mint műszaki berendezéseivel együtt, egyre gyorsuló ütemben romlásnak indul. Leromlanak mindenekelőtt a házak, melyeket a házbéremelésben meggátolt háziurak a rendkívül magasra emelkedett szakmunkabérek és anyagárak mellett nem képesek vagy nem is hajlandók karbantartani: megrepednek az ereszcsatornák, szétfagynak a vízcsövek, szél bontja meg a tetőket, és javítatlanul marad az omlani kezdő vakolat éppúgy, mint az elakadt lift. Romlásnak indulnak a közművek is: akadozik a vízellátás, részint a Duna vizét hónapokra abnormisan leapasztó szárazságok miatt is, de azért is, mert eközben a karban nem tartott házi vízvezetékeken, csöpögő csayjokon át jelentős vízmennyiség folyik el hiába. A háború utolsó hónapjaiban már állandó szénellátási zavarokkal küszködnek az egyre erősebben igénybe vett gázgyárak, és így hatósági intézkedésekkel kell megszorítani a gázfogyasztást; és leromlik az utak állapota, mert a háborúban megnőtt belső szállítóforgalom folytán különösen igénybe vett burkolatok karbantartására vagy javítására a fővárosnak már nincs kapacitása. A főváros éppen legmodernebb iskoláiba katonák vannak beszállásolva (olykor teljesen szükségtelenül Budapestre telepített hivatalokkal), akik nem törődnek az épületek leromlásával. Es teljes válságba jut a villamosközlekedés: a vállalatok ui. részint személyzethiány miatt, részint energiatakarékosság végett kevesebb kocsival bonyolítják le a megnövekedett forgalmat, miközben a pálya karbantartása is elmarad, arról nem is szólva,