Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

gyár a nyári szünidő alatt különvonaton szállítja a munkára felvett budapesti diákokat. 1916-ban Budapesten és az elővárosi övezetben a gyáriparban 165 ezer személy dolgozik. És hogy a munkáslétszám ilyen emelkedése mögött a termelésnek is roppant megnövekedése áll, azt a gyárak évi nyereségét mutató összegek az inflációt beszámítva is hatalmas emelkedése érzékelteti. A Weiss Manfréd Művek nyeresége 1914 és 1918 között kb. 2 és fél millió koronáról 35 millióra emelkedett, a Schlick —Nicholsoné 1915 és 1917 között 742 ezer koronáról 1 millió 600 ezer koronára. A Lipták-gyárnál is az 1914. évi 400 ezer korona nyereség 1916-ig több mint négyszeresére emelkedett. A Ganz-gépgyár 1914-ben mintegy másfél milliós nyeresége 1917-re csaknem a háromszorosára, a Villamossági gyáré 1914 - 16-ban több mint a négyszeresére, 1 millió 578 ezer koronára nő. S nem meglepő, ha ugyanezen három évben a Fegyver- és Gépgyár nyeresége ugyancsak megnégyszereződik: 2 millió 813 ezer koronára. Mindehhez hozzá kell számítani azt is, hogy a gyárak a haditermelés kínálta lehetőségek megragadása érdekében egyidejűleg igen jelentős beruházásokat is eszközöltek, gépparkjukat jelentősen modernizálva és bővítve. És mivel mindezen vállalatok téilnyomó része a főváros már az előzőkből ismert nagy bankjainak érdekkörébe tartozott, Budapest gyáriparának világháboréis fejlődését összefoglalva nemcsak a termelés nagyszabású emelkedését, hanem egyúttal a nagyüzemek súlyának további növekedését, az ipari koncentráció fokozódását és a budapesti finánctőke befolyásának és profitjának további erősödését állapíthatjuk meg. Annál inkább, mert monopolhelyzetüket biztosítandó az 1916. évi XIV. tc. 1918 végéig megtiltja új pénzintézetek alapítását — s mert az így egyre több forrásból áradó hatalmas profit megfelelő felhasználására szövetségben a nagy német ós osztrák bankokkal - Budapest bankjai is egyre több különféle alapításba kapcsolódnak be a meghódított Balkán-államokban. Mindez indokolja és érthetővé teszi azt is, hogy hasonlóan a terményforgalomhoz a tőzsde másik ágazata, az értéküzlet is megtalálja a maga, a háborús viszonyoknak megfelelő sajátos új formáit. A világháború kitörése ugyan az értéktőzsde kapuit is azonnal lezárta, és a tőzsdei értéküzlet ettől kezdve végig a háború egész tartama alatt szünetelt — ám a szünet csak formális volt. A készáruval ellentétben ugyanis az értékpapírok nem tűntek el a forgalomból, sőt miután a nagybankok a háború elején szindikátust alakítva megállították értékcsökkenésüket, a mögöttük álló ipari, kereskedelmi, hitelügyi vállalkozások hatalmasra növekvő profitja révén — mint láttuk — értékük is egyre nő. Az értékpapírok ilyen módon az állam által is nagyon, sőt egyre inkább igényelt forgalmának lebonyolítására a tőzsde helyiségeiben egy sajátos, organizáít érdekszövetség jön létre, az ún. „értéküzleti egyezmény", szervezetében, hivatalosan teljesen magánjellegű csoportosulásként. A tőzsde termében déli fél 12-kor megindul az üzlet: ám hivatalosan csak a tőzsdétől független magánklub formájában; a tőzsdetitkárok magánemberekként jegyzik az árfolyamokat, és a tőzsde leszámítoló hivatala magánvállalatként likvidálja az ügyleteket. A forgalom azonban így is hatalmas, és egyre nő az értékpapírüzletbe benyomuló elemek száma, akik most már egyre-másra tőzsdetagságért is kezdenek folyamodni, s a tőzsde vezetősége hajlik is rá, hogy ezt megadja nekik. A tömeg végül már ellepi a terményüzlet elsorvadásával kihalttá vált terménytőzsdei helyiségeket is, kiszorítva onnan a terményüzlet maradványait is. A megrendszabályozásukra, az értéktőzsde reformjára 1917 őszén kezdeményezett, az árutőzsde 1912. évi reformtörekvéseihez hasonló elképzelésekkel fellépő kísérletek — jogosított alkuszokkal és koncesszionált coulissiék-kal kudarcot vallanak. És bár a túlhajtott tőzsdejáték (éppen 1917. nov. 7-én) nagy és viharos összeomláshoz vezet, az infláció sodrában magához térve, a világháboréi utolsó heteiben a budapesti tőzsdén és a környező kávéházakban már ismét dühöng az értékpapírokkal folytatott spekuláció. A döntően nyersterményeket, ill. félkészárukat felvásárló és forgalmazó nagykereskedelemben éppúgy, mint a gyáriparban is hatalmasan kibontakozó koncentráción túl a világháború, nem meglepő módon, a korábban szétforgácsolt kis- és kézműipari termelésnek is rendkívül koncentrált megszervezését hozza magával. A háború ugyanis nemcsak a már hagyományosan nagyiparilag előállított iparcikkek vagy nagykereskedelmileg beszerzett nyerstermékek és alapanyagok vonatkozásában jelentkezik hatalmas igényekkel: kiterjed ez az igény a hazai gazdasági szerkezetben még a XX. század!*elején is csak kis- és kézműipari munkaszervezetben előállított, elsősorban katonai ruházati és felszerelési cikkekre, egyes különleges élelmicikkekre is. A háború viszonyai között azonban a hadseregellátás — gyakorlatilag nagyon is érthető módon — nem engedheti meg magának, hogy ilyen igényeit az egyes kis- és kézműipari termelőkkel vagy akárcsak — mint korábban a termelők különböző szakmai kooperációival való aprólékos kapcsolatok révén elégítse ki. Ezek helyett minél kevesebb, de rendkívül kiterjedt kistermelői hálózatokat felelősséggel szervezni és mozgatni képes vállalkozóra van szüksége — még akkor is, ha ezeknek megbízása révén a békében gondosan fenntartani kívánt szabadversennyel szemben a monopólium képződésének veszélye merülhet is fel. Persze ez a forma sem új : a had-