Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

liberális polgárok haragját elsősorban részint már maga a válságjeleknek tükrözése és így tudatosítása, részint és végül még inkább a bemutatásukhoz fűzhető asszociációk kimondott vagy kimondatlan, de érezhető és mindenképpen az uralkodó hivatalos eszményekkel és értékrenddel szemben egyre inkább radikálisan kritikus hangja váltotta ki. Budapest kultúrája ugyanis - éppen a kultúrának a környező társadalom problémáival szemben általában is oly különleges érzékenysége folytán — a millennium utáni kor válságjeleinek tükrözésénél nem függetlenítheti magát azoknak a már nem művészi, mint inkább tudományos és politikai alapozottságú szellemi áramlatoknak hatásától, melyek e jelek értelmezésében és az így felvetett problémák megoldásában már eljutnak a polgár számára még elfogadható határokig, sőt helyenként túl is nyúlnak azokon. A budapesti kultúrának a polgári társadalom válságjeleire adott reflexeit, természetesen több-kevesebb, tudatosan néha nem is észlelt áttétellel, korunkra így már egyre erősebben befolyásolják a polgári radikalizmus ós egyre inkább a szocializmus a szélesebb közgondolkozásban és a magaskultúrában is korszakunkban is leghatásosabban, legteljesebben Budapesten megjelenő eszméi : ismét csak természetes következményeiként a táptalajukul szolgáló ellentétek az országban legteljesebben Budapesten kiélesedett voltának. A magasműveltség intézményesen közvetített tartalmának ilyen válsága: a régi, a város- A szocialista egyesítés korától örökölt és a millenniumra hatása csúcspontjára ért kultúrának s az e művelt- eszmék ségben absztrahálódott világnézetnek az élet minden vonatkozásában a valósággal való egyre ^^TeTti nyilvánvalóbb konfliktusa: elégtelensége a valóság kifejezésére és értelmezésére új világnézet, kultúrában új művelődési eszmények egyre sürgetőbb igényét támasztották a társadalomban. Az imperializmus korába lépő, egyre bonyolultabb szabályok szerint rendeződő világ többé nem volt beszorítható a feudális rend s a vele összeforrott vallási ideológia által hagyományozott értékrendszer kereteibe, és egyre alkalmatlanabbnak kezdte érezni a liberalizmus polgári Öltözékét is. Kivált a nagyvárosban: e fejlődésnek részint szülőjében, részint gyermekében, ahol — láthattuk — az új rend kíméletlenül és egyre határozottabban kezdett meg átformálni s az új valóság új kategóriáiba kényszeríteni gazdaságot, városképet, műveltséget és társadalmat egyaránt. Vissza nem fordítható, meg nem másítható folyamat ez, ám az, hogy társadalom, gazdaság és világkép így észlelhetővé vált letagadhatatlan válságjeleinek magyarázata, értelmezése milyen további következtetések felé vezeti a tömegeket: elsősorban ezeknek a nagyvárosban legszélesebb osztályát, a munkásságot, már korántsem lehetett közömbös. Elsősorban azok számára nem, akik előtt a társadalomnak már a tőkés rend kereteiből való felszabadítása állt végcélként, s akikkel szemben a tőkés rend minden tudománya, oktatása a maga egész, és kivált Budapesten kiterjedt intézményhálózatával éppen e rend szükségszerűségét és így megrendíthetetlenségét hirdette és bizonyította. A hazai munkásmozgalom azonban kivált Budapesten jelentős eredményei: a munkásosztály pártjának létrejötte, a szervezett munkásság számának növekedése, a kibontakozó egyre sűrűbb és tömegesebb sztrájkmozgalmak, és az egyre nagyobb tömegeket mozgósítani kezdő politikai tüntetések ellenére is még a század elején s még Budapesten sem lépett túl a merőben gyakorlati tevékenység keretein. E tevékenységet — megfelelően a munkásmozgalomban ekkor még túlsúlyban levő kisipari munkásság problémáinak — elsősorban a kisipart és a kisipari munkást fenyegető elnyomorodás elleni közvetlen harc kérdései irányították és befolyásolták. Ettől nem függetlenül, a mozgalmat ugyanakkor egyrészt az értelmiségiekkel szembeni gyanakvás, másrészt az elméleti kérdések iránti érzéketlenség jellemezte: olyan magatartásként, mely a mozgalomnak pl. a Népszavában tükröződő, hivatalosan marxista ideológiáján belül tág teret nyitott egyrészt egyfajta reformizmusnak, éppúgy mint másrészt az ortodoxiának. S ha ezt a prakticista magatartást a mozgalom gyakorlatában még indokolni látszottak is a munkásosztályt valóban fenyegető és éppen a századvégtől megsúlyosodó gazdasági nehézségek, s az adott politikai struktúrában orvosolhatatlan politikai jogfosztottság, a mozgalom elméleti alapjainak ilyen gyengesége egyre érezhetőbben gátolta az imperializmus korába lépett gazdaság és társadalom egyre bonyolultabb viszonylatainak reális felismerését s még inkább azok helyes értékelését. Mindez visszahatva a mozgalom politikai gyakorlatára is, olyan rossz kört zárt le, mely azon túl, hogy az értelmiséget érdektelenné tette a munkásmozgalommal szemben, meggátolta a szocialista eszmék széles körű behatolását a társadalom egészébe. Most megjelenő további feladatainak megoldása: az új viszonyok felmérése és ennek megfelelő távlati stratégia kidolgozása azonban elsősorban a párttól, s az adott pillanatban egyre sürgetőbben immár az eszmei-ideológiai színvonal emelését követelte. Abban a változásban, mely a XX. század elején a szociáldemokrata pártot e rossz körből kimozdította, s így ennek során megindította a szocialista eszmék behatolását is a hazai társadalomba, a párt vezetésébe a századfordulón, elsősorban a német szociáldemokrácia tanítványaként belépő, az igényeket és a feladatokat legalábbis már érzékelni képes fiatal generáció mellett a budapesti polgárság legfejlettebb, nagy részében a kispolgárságból (ezen belül nem utolsósorban a zsidó kispolgárságból) emelkedő, nem egy esetben azonban már éppenséggel a