Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Másrészt — és a magas zenének immár nemcsak hallgatása, hanem művelése iránt is megnőtt társadalmi igény szerepét már itt meg kell látnunk — a főváros, nyilván nem az igények nyomása nélkül, 1910-ben lehetővé teszi, hogy polgári iskoláiban (ezeknél magasabb fokú iskola ugyanis nemigen van a főváros kezelésében) az erre jelentkező tehetséges tanulók rendszeres hangszeres zeneoktatásban részesülhessenek. Ez év szeptemberében 25 fővárosi polgári iskolában indul meg a tanulók heti háromszor egyórás, négyfős csoportokban folyó hegedű- és zongoraképzése; a résztvevők száma már 1911-ben, a felvételi vizsga rostája ellenére is, 700 körül jár, de a következő évben ezer fölé emelkedik, 1913-ra az 1700-at közelíti meg. Az oktatásba bevont, 1913-ra már száznál több zenetanár számára a főváros külön szakfelügyeletet szervez (első vezetője Kacsóh Pongrác lesz, a János vitéz zeneszerzője), és részint továbbképzésük folyamatossá tételére, részint az alsó fokéi tanfolyamok bevált tanulóinak továbbképzésére Budapest új zenepedagógiai intézményeként 1912-ben megszervezik a fővárosi felsőbb zeneiskolát. De a zenetanulás így kitágult lehetőségei mellett sem veszti el kenyerét a fővárosban 1912-ben nyilvántartott 55 magán-zongoratanár minthogy egyáltalán nem kényszerül kapuinak bezárására a mintegy 70 magán-zeneiskola. A zenei ismeretek szerepe és jelentősége Budapest polgári kultúrájában nem csökken. Az ezzel kapcsolatos igények kielégítésére pedig ugyanebben az évben már 21 zeneműkiadó, ill. zeneműkereskedés áll a zenekedvelő közönség rendelkezésére. Ezzel egy időben, a magas zenei igény növekedésének másik vetületeként kerül sor a budapesti Népopera megalapítására. A 3200 nézőt befogadó épületet (a mai Erkel Színházat) 1911 decemberében nyitották meg a főváros által ingyen átengedett telken; ennek fejében azonban a színház igazgatósága kötelezi magát, hogy az első három évben a helyárak 3 koronánál nem lehetnek magasabbak, ós hogy évente legfeljebb 80 előadáson énekelhetnek idegen nyelven (ekkor azonban emelni kell a helyárakat). Az éij színház nagy lendülettel kezdi előadásait; megfelelően a Budapest zeneértő közönségében egyeduralkodó és kihasználása esetén a színházba befektetett tőke gyors megtérülését ígérő Wagner-rajongásnak, 1912-ben bemutatja a teljes Ringet (mégpedig a dessaui színház teljes társulatával), 1914-ben pedig Budapesten elsőnek a Pars if alt. A színház átmenetileg az Operának is veszélyes konkurrense lesz, de taktikája, mely viszonylag kis állandó társulat mellett elsősorban külföldi együttesek és szólisták vendégjátékára építette fel programját, oly költségesnek bizonyult, ami (párosulva az épület csakhamar észrevehető akusztikai hiányaival) a budapesti komoly zeneértő közönség viszonylag kis létszáma mellett már akkor sem térült meg, ha a színház épületét a nézőtéren kívül minden szempontból kényelmetlenül (és így ismét csak a közönséget elriasztóan) kicsinyre tervezték. A színház így 1916-ra csődöt lesz kénytelen kérni; a főváros a vállalkozást házi kezelésbe véve, hangversenyek, táncegyüttesek előadásai számára is igénybe fogja venni. Ugyanakkor az Operát az épület teljes tatarozását és modernizálását lehetővé tevő állami szubvenció, szakértő igazgatói, valamint az 1910-ben kinevezett gróf Bánffy Miklós intendáns valóban hozzáértő, modern ízlése (mely biztosítja a színház számára Hevesi Sándor fő rendezőségét és a kiváló olasz karmester, Tango Egisto szerződtetését) átsegítik nehéz helyzetén. Az Opera korunkon át is nyitott marad a kor modern zenei és előadóművészi törekvéseivel szemben. 1899-ben az orosz cári balett vendégfellépése hoz óriási sikert, mely még nagyobbra nő, mikor az együttes a tízes évek elején már a legmodernebb mozgásművészetnek jegyében, Dzsagilev vezetésével tér vissza Budapestre. A repertoárba 1901-ben a Trisztán, 1903-tól a Tosca s utána gyors egymásutánban Puccini több nagy operája is belép; 1910-ben Debussy, majd 1912-re a Saloméval Richard Strauss jelenik meg a színpadon, melyen Hevesi közbon új betanulással eleveníti fel Mozart operáit. Csak a kor sikeres magyar operája nem akar megszületni, pedig a század elején — Máder igazgató hat éve alatt — 21 hazai szerző bemutatójára kerül sor. A zeneélet így kibővülő intézményeinek és közönségének bázisán pedig továbbfejlődik Budapest hangversenyélete is; a főváros dobogóin a kor legjobb zenéje hangzik fel — klasz szikusok és modernek egyaránt: kiváló hazai és külföldi előadóművészek, most alakuló fővárosi kamaraegyüttesek (mint a főváros által anyagilag is támogatott Waldbauer-vonósnégyes) tolmácsolásában Richard Strauss, Debussy, Ravel művei mellett a fiatal Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner első művei. Az ilyen irányú igények erősödésének jegyében pedig 1912-ben megalakul az Uj Magyar Zenei Egylet: kísérletként sajátlag modern zene előadására alkalmas zenekar létesítésére. Ebben az évben Budapesten már 3 vállalat foglalkozik hangversenyrendezéssel. Társadalmának ha egy még csak vékony, de a modern művészet jelenségeire már zenei vonatkozásban is nagyon is reagálni kész polgári értelmiségi rétege, az ennek igényeit figyelembe venni képes intézmények és azok bővülése révén Budapest a zenében szinte valamennyi kulturális ágazat közül legteljesebben válik Magyarországnak igényeiben és azok kielégítésében egyaránt legkifejlettebb központjává.