Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

ciával. Amit csak aláhúz az, hogy a Társulat tagjainak száma sem emelkedik már jelentősebben, 1903 és 1912 között 5311-ről csak 7022-ig, s közülük mintha a főváros elfordulását érzékeltetné, alig több mint ezer a budapesti tag. És stagnál a tárlatokon eladott képekből származó, hagyományosan elsősorban a fővárosi vásárlóktól eredő bevétel is. A képzőművészeti intézményhálózat tanúsága szerint is Budapesten először közvetlenül a millennium előtt már szóhoz jutnak az akadómizmussal szemben álló, korábban még külföldön létrejött vagy vidékre szorult ellenzéki csoportosulások is. 1894-ben megalakul a Nemzeti Szalon Egylet, és különböző alkalmi kiállítóhelyiségek után 1907-re Hauszmann Erzsébet (ma Engels) téri kioszkja hátsó frontjának átépítésével állandó otthonhoz is jut. A Szalon anyagi és társadalmi bázisa korántsem olyan széles, mint a Képzőművészeti Társulaté, hiszen 1903 és 1912 között taglétszáma 800-ról alig 160-nal emelkedik. A vállalkozás jelentősége elsősorban a Műcsarnok mint rangos kiállítóhely monopóliumának megtörésében állt; ennek révén azután a Szalon elősegítette további, immár határozottabb profilú budapesti képzőművészeti csoportok szerveződésót és főleg bemutatkozását is. Mert most már az ilyenek szerveződése is meggyorsul. 1907-ben így alakul meg a KÉVE (a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesülete), majd 1908 — 1910-ben itt állít ki a MIÉNK: a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre, mely a nagybányaiak körül a kor legjobb festőit fogja össze. A differenciálódás tovább folytatódik: 1908-ban jön létre a Magyar Képzőművészek Egyesülete és a Magyar Grafikusok Egyesülete, 1910-ben az akvarell- és pasztellfestőké; közben 1900-ban egyesületbe (Szent György Céh) tömörülnek az amatőrök és műpártolók, és létrejön az Éremkedvelők Egylete is. 1909-ben újabb kiállítási helyiség nyitja meg kapuit, a Rózsa Miklós szervezte Művészház, 1912-ben pedig a műgyűjtő és műkereskedő Ernst Lajosnak, a Nemzeti Szalon első ügyvivőjének már említett múzeuma magyar művészeti és történelmi anyag állandó kiállításával, de emellett aukció jelleggel ideiglenesen kiállításokra is vállalkozva. Sajátos módon az akadémizmuson még az elsősorban budapesti érdekeltségű arisztokrácia és a fővárosi nagypolgárság 350 450 tagjából álló, a 90-es évek elején még Justh Zsigmond buzgólkodásával összehozott Műbarátok Köre is kész túllépni. Az Egyletnek, mely fennállásának 25 éve alatt a világháborúig mintegy félmillió koronát költ képzőművészeti célokra, a századforduló körül adományozott évi 1500 forintos ösztöndíjai között jutalmazottként már Koszta, Kernstock, Körösfői-Kriesch, Iványi-Grünwald neveivel is találkozunk. A képzőművészet mindezen ízlés- és stílusbeli változásai és harcai korunkban azonban már egy szélesen kiterjedt budapesti képzőművészeti élet kereteiben zajlanak le. 1912-ben Budapesten már 132 festőművészt és 55 szobrászművészt tartanak nyilván: ha utóbbiak létszáma 1896-hoz képest (55) érdekes módon némileg tovább csökken (talán a sírkőfaragás, sírkőszobrászat s általában az ipari kőfaragás immár határozott elkülönülése, s számbeli gyarapodásával növekvő konkurrenciája folytán is), a festőké közel kétszeresére emelkedik. A művészeket vonzó tényezők sorában a művészeti egyletek és kiállítási lehetőségek számának és alkalmainak bővülésén túl nyilván nem kis szerepet játszanak a művészeti alkotások iránt (a jó képtől kezdve a művészi sírkőig) a gazdagodó polgárság egy rétegében megnőtt igények, a főváros és az állam sűrűsödő megbízásai köztéri szobrokra és festményekre, a műkereskedések számának 16-ra s ezen túl a sajátlag képkereskedésekének 17-re való növekedése (persze, kivált utóbbiak között, a kommerszáru nagy tömegének felvevőivel is), és nem utolsósorban 369. A főváros Százados úti Művésztelepének házai 1912-ben (Vágó László ós József)