Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

szervezkedni kezdő munkáltatók által indított ellentámadás eredményekónt 4, 1910— 11-ben 7 7 kizárás. A sztrájkok menetében emellett az is jól megfigyelhető, hogy 1907-ben az egyes sztrájkok hirtelen több ipartelepre is kiterjednek. Míg 1902-ben 21 sztrájkból csak 1, 1903-ban 35-ből 13, s 1904-ben 49-ből 20 terjed ki több üzemre, és 1906 69 sztrájkjából is 54 még csak egy-egy telepet érintett, 1907-re 102 megmozdulásból már csupán 22 korlátozódik egy telephelyre, 21 viszont már egyenként 20-nál több munkahelyre terjed ki. És ha ezt az arányt a mozgalom mennyiségileg tovább tartani nem tudja is (1908-tól 1911-ig minden évben csak 1 — 1 ilyen széles hatókörű sztrájkot jegyeznek fel), a tendencia a sztrájkok szélesedő hatáskörét világosan mutatja. De jól tükrözi ezt a hatókörbővülést Budapest IV. kerületi elöljáróságának sztrájkügyekben eljáró iparhatósági működése is: ez az elöljáróság illetékes ugyanis a több kerületre vagy éppen az egész városra kiterjedő sztrájkok ügyében. A hiányos adatok szerint is 1904 23 és 1905 37 ilyen esetével szemben 1906-ban az elöljáróságnak már 80 ilyen ügye támad, és ha e szám 1908-ban 31-re csökken s 1912-ben is még csak 72-re nő, az emelkedés tendenciája az 1906 előtti évek sorába állítva kétségtelen. Növekedés figyelhető meg az egyes sztrájkokban részt vevő munkások létszámában is: az 500-nál több résztvevővel folyó sztrájkok száma és aránya az összes sztrájkon belül mintha nőne. Teljesen egyértelműen nő viszont a hosszú sztrájkok, ill. tartós kizárások száma, a harc egyre elkeseredettebbé válására utalva. Míg ugyanis 3-6 hónapos sztrájk 1905-ben csak 1 volt, 1908-ban és 1910-ben számuk már 3— 3, 1911-ben pedig 6. Hogy ugyanakkor a sztrájkokban elvesztett napok száma 1905-höz képest mégis némileg csökken (1905: 333 622, 1907: 109 ezer, 1908: 346 ezer, 1910: 261 ezer, 1911: 220 ezer), az a korábban nagyobb száméi kisüzemi sztrájkoknak már megfigyelt visszaesésére vezethető vissza míg a kiesett heréknek ezzel nem egészen arányos csökkenése talán a magasabb keresetű szakmunkásság fokozott bekapcsolódását sejteti a bérharcokba; erre különben már a sztrájkba lépett gyárak és szakmák felsorolása is következtetni enged. De ugyanilyen irányba mutat a mozgalmak okairól szóló adatok elemzése: s ha sajnos ezeknél a bázisadatok eltérései még annyira sem teszik lehetővé a pontos következtetést, mint az előbbieknél, mégis úgy tűnik: a mozgalmak központjában 1907 -1911-ben is elsősorban a munkabér és csak sokkal kisebb mértékben a munkaidő kérdései állnak (ami nyilván az időközben bekövetkezett törvényes intézkedések következménye is). Meglep>ő viszont s jellemzően mutatja a munkások öntudatosodását az, hogy a sajátlagosan munkáspolitikai problémák, elsősorban a nem szervezett munkások kizárása és a bizalmirendszer elismertetése érdekében indított sztrájkok szinte a munkabérkérdésekben harcolókat is megközelítő számú munkást állítanak csatasorba; igaz, hogy az adatok azt sejtetik, hogy ilyen követelések érdekében elsősorban - nem is meglepő módon — inkább a nagyüzemi vagy legalábbis az egész szakmákra kiterjedően megszervezett sztrájkok mozgósítanak. Ha töredezett és még nagyon alaposan kiegészítendő s ellenőrizendő kép is ez, az a körülmény, hogy a mozgalomnak egy emelkedést és átmeneti hanyatlását egyaránt magában foglaló, immár valóban tömegek bekapcsolása által jellemzett periódusáról készült, fény- és árnyoldalaival együtt egészében mégis jól mutatja, hogy a budapesti munkásságnak bérharcaiban kialakított magatartása, taktikája és annak szabályszerűségei, ill. belső összefüggései lényegükben megfelelnek azoknak a viszonyoknak, melyeket az imperializmus korába lépett tőkés gazdaság teremtett a munkásság számára — s az ellenük vívott harc során (az e gazdaság legkifejlettebb szerkezetét és kiélezettebb ellentmondásait kialakító Budapesten természetes módon) a hazai gazdasági munkásmozgalomnak is leggazdagabb és legtöbb oldalú taktikai modellje alakult ki. 43* 675