Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918
tagnál már 10, 2 3000 tagnál 20 koronát, amit éppúgy, mint a személyi pótadót, közvetlenül a párt központi pénztárába kell befizetniük. Ennek fejében, ellentétben a vidékkel, ahol az összeg fele agitációs célra volt visszatartható, a fővárosi agitáció összes költségeit — és mint majd látni fogjuk: a vidéki agitáció deficitjét is innen fogják kifizetni. Az új szervezeti szabályzat vitája során a pártvezetőség általában is nagy nyomatékkal magyarázta a pártszervezetek és a szakmai szervezetek szétválasztásának jelentőségét, döntő érvként a gazdasági válság veszélyére hivatkozva: a válságok könnyen vezethetnek a csak gazdasági alapon álló szakszervezeti mozgalmak összeomlásához, míg a politikai mozgalmat képviselő párt ez esetben is fenntarthatja a munkásmozgalmat. Jellemző azonban, hogy ugyanakkor továbbra is hangsúlyozni kellett a szétválasztás fokozatosságát és a politikai harcban a szabadszervezetek még sokáig megmaradó jelentőségét. Igen nagy energiával képviselte a radikális szétválasztás gondolatát a párt osztályharcos, Alpári Gyula által vezetett ellenzéke is. De legjelentősebb e kérdés mégis Budapesten lesz, ahol a kerületi pártértekezlet 1909-ben kimondta, hogy Budapesten minden szakmailag szervezett munkás köteles párttag is lenni. 1911-ben újabb nagy kampány indul a fővárosi pártszervezeteknél legalább alapjaiknak megszilárdítására; ennek jegyében törekednek pl. arra, hogy a szerdai napot a szabadszervezetek egységesen szabaddá tegyék tagjaiknak a pártmunkában való részvétele számára. Am mindennek az erőfeszítésnek ellenére is a tényleges helyzet országosan a világháborúig már nem változott: a párt önállósulása a szakszervezetektől, ill. ezek politikai szervezeteitől, a szabadszervezetektől csak igen lassan és végül csak kevéssé halad előre. Az előrehaladás még Budapesten is szegényes volt, ahol pedig a párt fővárosi végrehajtó bizottsága 1911-ben a vezetés még operatívabb (egyúttal még centralizáltabb) irányítására létrehozta saját „tisztikarát ' - ma úgy mondanók: elnökségét. A párttagság létszáma Budapesten csupán az 1910. évi, később még ismertetendő lakbérmozgalmak kapcsán nőtt meg, s ezek hanyatlásával ismét visszaesett. Budapest 10 kerületi pártszervezetében még 1911-ben is csupán kb. 3600 tagdíjfizető tag működött, ebből 1300 a VI., 620—650 az V., ill. a VII. kerületben. Es ha (ahol egyáltalán megállapítható) ez 1909-hez képest jelentős emelkedés is, 1910-hez viszonyítva csak a négy legnépesebb (VI —IX.) kerületben a tagság 6800 főről 2600-ra történt csökkenését jelenti. Az 1912-re ós 1913-ra kimutatott 4203, majd 10 270 főnyi taglétszám is a pártszervezésnek csak mérsékelt, a fővárosi szervezett munkásságnak még mindig csupán 16- 18%-ára kiterjedő haladását mutatja (ráadásul a kerületekben szervezett párttagság egy része nem is tartozott semmiféle szervezett szakmához) — kivált akkor, lia tudjuk, hogy ebben az emelkedésben nagy szerepe van az elővárosi övezet igen jelentős munkástömegei a budapesti pártszervezésbe történt nagyarányú bekapcsolódásának is. A tízes évek elején ui. a párt szervező munkája a peremvárosok most kiépülő iparának újonnan érkezett és a hagyományos szakszervezeti keretekhez még nem elég erősen hozzákapcsolódott munkásságára terjed ki különös erővel hallatszanak is panaszok a fővárosi kerületek pártszervezésének elhanyagolása miatt. De e munka nyomán 1913-ban már a mai Nagy-Budapest majd minden kerületében működnek pártszervezetek, sőt Erzsébetfalván és Kispesten a szervezetek már belsőleg is tagozódnak kerületekre. A pártszervezés bontakozó előrehaladása sem változtat azonban azon a tényen, hogy a munkásság szervezésének alapvető formája Budapesten is mindvégig szakmai: a szakszervezeti, ill. szabadszervezeti szervezés maradt. Olyan körülmény ez, melynek hatásával a párt politikai tevékenységében korszakunkon végig majd mindig számolni kell. A budapesti A szervezett munkásság rohamosan növekvő tömegeinek bázisán tömegpárttá alakuló munkásság szociáldemokrata párton belül Budapest és a peremvárosi övezet: a pártigazgatásilag így már sztrájk- ekk or létrehozott Nagy-Budapest proletariátusa számszerűen kivételes helyzetét gazdasági és mozgalmai p0 ]|^^ a j mozgalmának kivételes: az egész ország számára példát mutató teljesítményeivel használta fel. A millennium utáni évektől az első világháborúig Budapest munkásmozgalma vívja meg az ország legszámosabb és legnagyobb sztrájkjait és szervezi meg a legnagyobb politikai tüntetéseket. A kor nagy budapesti sztrájkjaiból már csak a legjelentősebbeknek egyszerű felsorolása is jól érzékelteti Budapest munkásmozgalmának aktivitását. Már közvetlenül a millennium utáni esztendő három nagy és szívós tömegsztrájkot hoz magával, mindhármat a mint láttuk induló válság által leghamarabb elért építőipar különböző ágazataiból. 1897. július elején Budapest és az elővárosi övezet hatalmas téglagyárainak munkásai között indul sztrájkszervezés; eredményeképpen július 5-ón 12 15 ezer, jelentős részben szlovák és lengyel téglagyári munkás lép sztrájkba. A 13 órás munkaidő bevezetését kérik, egy óra ebéd- és fél-fél óra reggeli-és uzsonnaszünettel; bérük 25%-os emelését; beszüntetését annak a rendszernek, melyben a munkás bérének egy részét a gyár által többnyire bérbe adott élelmiszerüzletre szóló utalványokban kapja meg; a gyári takarékpénztár részére eszközölt levonások és a pénzbüntetések megszüntetését. Ezenkívül embertelen szállásviszonyaik jobbítását, bérfizetési rendjüknek szabályozását, rendes bánásmódot és a szervezkedés szabadságát követelik. A rendkívül legyei-
