Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

VI. A BUDAPESTI MUNKÁSMOZGALOM Megfelelően annak a fejlődésnek, mely az imperializmus korszakába lépett hazai gazdasági és társadalmi viszonyok talaján többé-kevésbé áttételes módon éreztette hatását Budapest igazgatásában és általában uralkodó osztályainak várospolitikájában, a millenniumtól az első világháború kitöréséig terjedő évek a főváros munkásmozgalmában is új szakasz kezdetét jelentették. Kezdetén még Bánffy kormányának a munkásmozgalom ellen intézett terrorakciójával: az utolsó még régi típusú, a munkásmozgalmat egészében csupán primitív rendészeti kérdésként kezelő és látó, ennek megfelelően kudarcba is fulladó kísérlettel a mozgalom feltartására és megsemmisítésére — a korszak végén a párt tömegbefolyásának meginduló hanyatlásával: új munkáspolitika megteremtésének kibontakozó igényével. Ami a két időpont között lezajlik, az a munkásság pártjának, a szociáldemokrata pártnak valódi hatalmas tömegpárttá válása - olyan párttá, mely immár nemcsak a munkásság szorosan vett gazdasági és ezzel összefüggő politikai érdekeit képviseli, de amely a munkásosztály, mint láttuk, roppant megerősödésének bázisán egyelőre még politikai jogok nélkül is, immár az országos politikában is jelentős tényezővé válik. A folyamatot hatalmas bérharcok és óriási tömegeket megmozgatni képes politikai tüntetések kísérik, melyek az uralkodó osztály átmeneti taktikai győzelmeinek ellenére is együttesen már előkészítik a társadalmat a változások varasára, nagyban tudatosítva az egész rendszer válságát. E korszakban is elsősorban Budapesten, melynek mint az ország legnagyobb iparvárosának hatalmas munkástömegeiben szervesen munkálnak tovább mindazok a csendes, talán lassúnak tűnő, de fel nem tartóztatható változások, melyeknek indulását már a városfejlődés előző korszakában megfigyelhettük, s melyek a háború előtti évek fővárosi munkásmozgalmának sajátos vonásait is meg fogják határozni. Az 1890 96-os évek belső, a párt profilját végül is tisztázó frakcióharcokkal teli konfliktusai Budapest után a magyar munkásosztálynak gyakorlatilag egyedüli képviselőjévé vált szociáldemokrata a szotiáipárt immár tömegpárttá fejlődésének útján rendkívül nehéz körülmények között indul meg. A demokrata nehézségek ezúttal Budapesten jelentkeznek. A még a millennium őszén megkezdődő, először ^à^a a városépítés megtorpanásán észlelhető, majd a gazdaság egyre több területére átcsapó, egyre erősödő dekonjunktúrától is bátorítva a Bánffy-kormány a millennium kényszerszünete után országszerte, de elsősorban Budapesten megélénkülő munkásmozgalom ellen brutális, de meglehetősen primitív terrorhadjáratot indít el a Népszava ismételt betiltásával, a párt vezetői elleni, őket személyükben is megalázó hajszával, majd közülük a nem budapesti illetőségűeknek kitoloncolásával a fővárosból, a párt 1898. évi kongresszusának betiltásával. így megy a harc és a huzavona egészen 1899. február 26-ig, mikor Bánffy megbukik és Széli Kálmán lép kormányra. Széli a maga módján liberálisabb ember, mindenesetre okosabb Bánffynál, és világosan látja: a munkásmozgalom már túlnőtt azon a fokon, hogy pusztán primitív rendőri intézkedésekkel elfojtható lenne. Persze ezek továbbra sem szűnnek meg, ugyanakkor azonban a szervezkedés útjából bizonyos akadályok elhárulnak: feloldódik a munkásvezérek kitoloncolása, 1899-ben már megtartható a párt kongresszusa, és 1902-től megnyílik a törvényes lehetőség a szakmai szervezkedésnek, a nyomdászokéhoz hasonlóan, immár orszégos egyesületekbe való összefogására, ,,országosítására". Ha semmi más nem tanácsolt volna a kormánynak józanabb politikát, már a szervezkedésnek az a heves igénye, melyet a szervezett munkásság számának a századelőtől meginduló igen gyors emelkedése bizonyít, önmagában is ebbe az irányba mutatott. A magyarországi szervezett ipari munkásság létszáma ugyanis, mely még a századelőn, 1901 elején is csupán 8666 főre volt tehető, az ekkorra már gyors ütemben kibontakozó gazdasági válság hatására és a válság kísérőjelenségei: részint a növekvő munkanélküliség, részint és kivált Budapesten a lakbérek és élelmiszerárak rohamos drágulása, legfőképpen pedig a párt által ügyesen vezetett politikai szervező munka nyomán csakhamar rohamosan megnő. Az 1901-től a világháború kitöréséig az illető év legelejére kimutatott adatok jól érzékeltetik e folyamatot; 1902: 9999, 1903: 15 207, 1904: 41 438, 1905: 53 169, 1906: 71 173 szervezett munkást talál. 1907-ben óriási az ugrás: a szervezett munkásság létszáma hirtelen eléri a 129 322 főt. Ezután már csak stagnálás jöhet (1908: 130 120), majd a koalíciós kormány éveit jelző demoralizált kiábrándulás után három éven át,