Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Jellemzően viszont a városias viszonyokra, a bábák száma aránylag már csökkenőben van, 1890 537 bábájának száma 1910-ig csak 710-re emelkedett; a növekedés tehát messze elmarad a többi egészségügyi személyzet létszámnövekedése mögött. De így is kétségtelenné válik, hogy az első világháború előestéjén is Dudapest marad az országnak közegészségügyileg legjobban ellátott városa — s nemcsak elméletben, hanem a munkásbiztosításnak (éppen a város igen nagy létszámú proletariátusa folytán) nagy tömegekre való kiterjedése révén a gyakorlatban is. Ennek következtében nem meglepő, ha az ezer lakosra jutó halálozások száma az 1901-08 évek átlagában Magyarország 138 városa közül gyakorlatilag Budapesten a legcsekélyebb (18,9 amit csak két erdélyi kisváros ér el, ill. múl felül). Ez a szám, mely 1912-ben 18,7 körül jár, egy egészében állandó javulást mutató folyamat végpontja: 189(3 23,5-ös arányszámából indulva s 1901-től már (két év kivételével) mindig a 20 alá szorulva. Am ha 36 európai nagyváros viszonylatában ez Budapestnek 1896— 1900-ban még a 21., 1901 05-ben pedig a 20. helyet biztosította is, 1906— 1910-re már csak a 25. helyet adja — bár kétségtelen, hogy a romlás, ill. a javulás megtorpanása részben már az elővárosi övezet rohamos növekedésének s így egyre több onnan érkező beteg budapesti kórházakban való ápolásának és elhalálozásának is a következménye; nélkülük a mortalitás aránya 1912-re 15,6 %0-re

csökken. A közegészségügy ilyen sokoldalú fejlesztése eredményeképpen 1887 után, a kötelező himlőoltás bevezetésével hirtelen lecsökken a himlőnek 1886 —87-ben még csaknem 2 ezer halottat követelő pusztítása, hogy már 1896-ra is csak 3 halálesetet okozzon. A kiütéses tífusz, mely 1876- 78 óta 32 éven át nem fordult elő, 1908-ban és 1910-ben ismét megjelenik ugyan 53, ill. 30 halottal világos azonban, hogy itt a betegség behurcolásáról van szó. Ezzel szemben a vízvezetéki hálózat modern kiépítése sem szünteti meg, csak némileg enyhíti a hastífusz erejét, és ugyanígy nem csökken a vörheny és a diftéria halálozási arányszáma sem: 46 európai város közül a világháború előestéjén hastífusz-halandóságával Budapest még mindig a 35., vörheny -halandóságával állandóan az utolsó, a diftéria pusztítását tekintve pedig a 32 — 34. helyen áll. Jeleként annak, hogy az egészségügyi ellátás minden intézményes javítása ellenére is a viszonyok érdemi javulását csak a társadalmi és gazdasági viszonyok olyan változása hozhatja meg, mint amely pl. a lakásoknak a járványok fő okául szolgáló rendkívüli zsúfoltságán képes lenne változtatni. Mert a halálozási és megbetegedési viszonyok jellemző számai — mint látni fogjuk a város térképére vetítve lényegileg 1870 óta változatlanok, szegény és gazdag városnegyedek szerint élesen eltérve, a szegények lakta negyedek változatlanul igen rossz viszonyaival. A népességszám rohamos növekedése következtében végül korszakunkra egyre gyorsabb ütemben telnek meg a főváros temetői. A főváros korunkban az 1910-ben létrejött újabb óbudai temető 13 hektárnyi területétől eltekintve változatlan kiterjedésű, 346 hektárnyi temetőterületébe korszakunkban végig évi átlagban kb. 17 ezer temetés történik, s ezek száma a tízes évek elején már túllépi a 18 ezret. Ez felveti a régi, hagyományos, de a nagyvárosban már veszélyes temetési szokások módosításának szükségességét is. 1900-ban a tanács közegészségügyi osztálya javaslatot tesz a város legsűrűbben lakott IV—IX. kerületeiben a háztól történő temetés megszüntetésére és a kötelező temetői ravatalozás elrendelésére. A terv azonban részint az egyik felekezet, részint a temetésrendező vállalatok és a bérkocsis ipartestület egyes hírlapok által is visszhangzott, a fenyegetett üzletet a megsértett vallásos érzés és kegyelet védelmének frázisaival menteni akaró ellenállásán megbukik. A főváros azonban most más úton próbálkozik, és a következő években megteszi az előkészületeket a temetkezésügy ugyancsak házi kezelésbe vételére. A főváros közgyűlése emellett határozottan állást foglal a temetők zsúfolódása folytán egyre jelentősebbé váló halotthamvasztás bevezetése és egy krematórium felépítése mellett is. E határozat azonban, melyet konzervatív oldalról elsősorban vallási és jogi szempontokból rendkívül élesen támadnak, a világháború kitörésekor még jóváhagyás nélkül fekszik a belügyminisztériumban. Nem kevésbé jelentős a fejlődés a közegészségügyi urbanizációhoz szorosan hozzátartozó köztisztaság vonatkozásában. Az 1894-ben megszervezett Köztisztasági Hivatal 1902-ben átveszi az elöljáróságoktól a budai belterület és a kőbányai városmag, majd 1912 14-re már a teljes pesti kültelek tisztántartását is. A századelején emellett megváltás útján a főváros kezébe kerül a Cséry-féle szemétfuvarozó és -feldolgozó vállalkozás is; a város ekkorra már kb. napi 70 vagon szemetének feldolgozására építendő modern városi üzem terveit azonban a világháború fogja keresztülhéizni. Pedig a világháború előestéjén Budapesten a köztisztasági hivatal már 4 és 1/4 millió négyzetméter úttestet és 600 ezer négyzetméter járdaterületet tart tisztán 2466 főnyi, erősen differenciált munkakörű személyzettel és egyre modernizálódó gépparkkal; az utcaseprők munkáját ekkor már automobiles seprőgépek és aszfaltmosógépek egészítik ki; az üzem fenntartása a fővárosnak évi netto 3 millió korona kiadást jelent. A tűzvédelem A városfejlődésnek a millenniumtól a világháborúig terjedő szakaszát a budapesti tűzoltóság számára is a már eddig kialakult alapokon és keretek között az erőteljes továbbfejlődés jellemzi, legalábbis elhelyezési körülményeinek és technikai felszerelésének fejlődését illetőleg. Uj